Tavaly nagyjából ilyenkor kezdtem újra tettleg taxizni húsz esztendő után. Az elhatározás korábbi volt, és gyorsabban érett, mint a napra tett pálpusztai, de idő kellett a vizsgákhoz, a bürokráciához. Azóta sok víz lefolyt a közeli önkiszolgáló autómosó szennyvízgyűjtőjén, immár a saját kocsim piszkát-sarát leöblítve. A legutóbbi bejegyzésem óta is kellett már olajat cserélnem, tehát az se mostanában volt. Váltottam azóta céget, lett új önkormányzati taxirendelet, utolsókat kalapálják a minisztériumi szabályozáson (nem kicsiket odaverve ma is az ötkilóssal). De most nem foglalkozom sárgítással, fix tarifával, varangyos BKK-val. Ez még nem az évfordulós poszt, csak tollpróba. És izgulok is, hogy sikerül-e. Mert ma is úgy vélem még, hogy életem legjobb döntése volt feladni a korábbi pályát a régi-új életemért, de ha többé nem tudom ezt hitelesen és hihetően kommunikálni, akkor valami nagyon eltörött. Bár talán az sem akkora tragédia.
Már legutóbb is rá kellett jönnöm, hogy egyre kevésbé tudok írni. Akkor ezt főleg azzal magyaráztam, hogy hatezredmagammal társtettes vagyok egy olyan alapjaiban elhibázott, korrupt, balkáni rendszerben, amelynek szégyellendő titkait, mocskos stiklijeit betyárbecsületből nem teregethetem ki – bár az én bűnrészességem mértéke nagyjából megegyezik a fideszes mutyibolt nyertesének strómanjáéval, aki csak úgy árulhat továbbra is szívnivalót, ha nem szívja mellre, hogy megszívatták. Tényleg úgy gondoltam, csak a zsiványszolidaritás tart vissza, meg az időhiány: egyébként menne minden úgy, mint régen, amikor fél óra alatt bármiről összeütöttem a másnapi vezércikket, vagy még korábban, amikor egy pirosfröccsért képes voltam megírni egy szonettet hét perc alatt – úgy, hogy a megrendelő még azt is kiköthette, hogy petrarcai vagy shakespeare-i legyen a mű.
Utascsevej