Szabad a taxi

Való igaz: hónapok óta hozzá sem szóltam a saját blogomhoz, új bejegyzés pedig még nem is született idén. De nem azért, mert bekövetkezett az, amitől rettegtem már itt, vagyis hogy nem találom a betűket, és nem is csak az tart vissza, hogy az ébrenlét óráit inkább pénzkereső tevékenységgel kell töltenem. Ki kell mondani: elment a kedvem az egésztől.

Nem a taxizástól, mert az jó. Szeretem az éjszakai Budapestet, különleges hely ez: olyan, ahol éjjel kevésbé van sötét, mint nappal, ezért olyankor nagyon is élhető. Jobb is átaludni, ami itt történik a helyi hivatali időben (amelyet egy órával előreállítottak még tavasszal, hogy aztán egy héttel később sok évtizeddel visszaállítsák), éjjel elolvasva a híreket-kommentárokat az egész olvasmányélménnyé szelídül, úgy pedig már olyan, mintha mással és máskor történne minden.

Az a baj ezzel a blogírással, mint minden perccel, amelyet nem munkával töltök: kurva sokba van nekem. Főleg most, hogy egykor decens-fekete autóm immár valag pénzért frissen minősíttetve-vizsgáztatva, tarlósárga, pisla töklámpásként járul hozzá a megújult városkép fényeihez. 

Úgyhogy most csak nagyon röviden próbálom meg érzékeltetni, miért érzem jól magam még mindig a taxiban – és lassan csak ott. Mert megfizethetetlen élmény éjjel háromkor, vészvillogó nélkül megállni a Budakeszi úton pisilni, és köszönni a vaddisznóknak.

    De sajnos nem csak az erdőszélen találkozom vaddisznókkal. Sőt, egészen közeli ismerőseimnek is agyarai nőttek mostanság.

    Innen üdvözlöm őket.

Egy hónapja már, hogy egyentarifával járunk, és egyre több a sárgába csavarodott bérjármű a pesti utcán. Még két hét, és téli gumit húzhatunk kötelezően a kerekekre. Én másfél hónap múlva vihetem az autót szemlére, hogy a spektrométer által jóváhagyott színváltásom után befizethessem a megemelt drosztdíjat a nem létező vagy rég leosztott taxiállomások után, majd a műszaki vizsgáztatás pogány oltárán is feláldozhassam jó néhány éjszakám bruttó bevételét. 

Az éjek pedig csendesek. A címkiadás még nem, hiába írná elő a fővárosi jogszabály: megvetettek ugyan velünk egy (kötelezően a fuvarkufártól beszerzendő, közel háromszorosan túlárazott, gagyi, kínai) tabletet (számla és garancia nélkül, háromhavi részletnél a kamat 12,5 százalék, éves szinten ez Provident-mértékű uzsora – arra is kíváncsi lennék, van-e a címneppernek elektromoskütyü-kiskereskedelmi tevékenységi köre), amelyen már a GPS-alapú program kéne hogy szórja a fuvarokat, de egyelőre csak tesztüzem van. A mi pénzünkön, a havonta ha fú, ha esik befizetett hetvenezrünkből pöcsölődnek az alfa állapotúnak sem nevezhető alkalmazással. Illetve vagy két hete már azt sem nagyon teszik. Ennek a rendszernek ugye az lenne a lényege, hogy a beérkező rendelést arra az autóra írja, amely a legközelebb van a reménybeli utashoz. Csakhogy mind ez idáig ez nem sikerült: olyan is volt, hogy a kolléga megunta, hogy már hatvan kilométert kolbászolt fel-alá a legteljesebb kussban, ezért hazafelé tekerte a volánt, majd otthonában bekapcsolva hagyta a szerkezetet, szabad üzemmódban, és búkolt magának egy kocsit, gondolván, senki közelebb nem lehet a kapujához, amelyet a saját munkaeszközével torlaszolt el éppen, mint ő. Ennek ellenére valaki más nyerte a tendert, sok utcányiról. A diszpécser utána csúnya szavakat volt hallgatni kénytelen.

Mindennek van határa, Budapestnek is. Ezt a taxisok olykor átlépik, és e tényen az új fővárosi taxisrendelet sem változtat. Sajnos a fuvarközvetítők állandó, gyötrő éhségérzetén sem, amelytől ösztökélve a fix tarifa ellenére újra egymás alá vágnak a viteldíjakkal, bár már csak a vidéki fuvaroknál tehetik.

Várható volt persze, hogy valamit kitalálnak az utasüzérek, és ez volt a lehető legkézenfekvőbb támadási pont az egyenár ellen. A logikai és jogalkotási csúcsteljesítménynek nem nevezhető, taxizást regulázó új, budapesti jogszabályt megalkotók és azt jóváhagyó városatyák hatalma ugyanis korlátos, jelesül a főváros közigazgatási gyepűje vet áttörhetetlen gátat neki: a képviselő-testület, de maga Pista bácsi sem szabhatja meg, hogy egy, a budapesti engedélyét Pest megyére is kiterjesztetett személyszállító milyen árakon fuvaroz bárkit mondjuk a mogyoródi dombokon. Legalábbis így gondolják a címnepperek, de csak részben van igazuk. Mértékadó jogértők szerint ugyanis ha az utazás még a fővárosban veszi kezdetét, annak díjszabása tekintetében végig a fővárosi rendelet a támpont. Amely – egyébként rendkívül seggfej módon – a következőképp fogalmaz: "Budapest közigazgatási határán belül megkezdett, de a közigazgatási határon kívülre irányuló személytaxi szolgáltatás esetén a Budapest közigazgatási határáig teljesítendő visszaútra a vállalkozó az (1) bekezdés szerinti viteldíjat alkalmazhatja". Tehát nem kötelező alkalmaznia, van választása, de csak annyi, mint óceánjárón a fedélközben utazónak, ha megkérdezik, kér-e vacsorát: igen, vagy nem. Olyan nincs, hogy kóser, vegetáriánus, vagy májkímélő menüt kér: ez van, 280, vastagon rántva, eszi, vagy nem eszi. De ha eszi, hát az utolsó cupákig.

Ha Petőfi ma taxisként élne Magyarországon, valószínűleg Szeptember elején címmel írna verset – várakozástelit, vészjóslót, vádlót. De nem él. Velem ellentétben, aki igen. Én viszont hanyagolom a lírát, marad a szikár próza, bár népiesen fogalmazni nem esne nehezemre, talán fogok is. A cím is más lesz. Majd csak a végén találok ki valamit, amikor már előttem is világossá válik, hogy mit hordtam itt össze – mert most, amikor ideültem a géphez, Isten látja lelkem, még nem tudom.

A kocsimat csak a novemberben esedékes következő vizsgára kell majd villamosszínűre rondíttatnom, de a blog már sárgul, mint a kukoricaszár, hála egy kedves ex-kollégának, akinek ujjgyakorlat az, ami nekem megoldhatatlan feladat lenne: eligazodni HTML-ben, CSS-ben. Mondjuk egyelőre csak a fejléc képét cserélte le, de nem türelmetlenkedem, hiszen már tavaly júliusban megígérte, és azóta sokszor, hogy másnap kipofozza a sablont, úgyhogy bízom benne.

A blokád óta nem volt taxissztrájk Magyarországon, sőt, az sem az volt a szó lexikális értelmében: hiszen a – zömében már akkor is egyéni vállalkozó – taxisták nem a munkaadójuk ellen vetették be a munkamegtagadás több évezredes fegyverét (hülyén is nézett volna ki, ha saját maguk ellen fordítják), hanem az Antall-kormány "rosszul kommunikált", azaz nyílt hazugságot követően bevezetett drasztikus üzemanyagár-emelése hergelte horgasra addig elnyomott proletáröntudatukat.

Ilyen értelemben a Főtaxi jelenlegi, egyelőre (?) csak a reptér területére korlátozott megmozdulása (mozdulatlansága) sem sztrájk: a főtaxisok jelentős hányada ma is maga ura. (Az egyéni vállalkozók mellett soroljuk ide a rendszámbérlőket is, akik saját autóval dolgoznak, de a kedvezőbb közteher-fizetési kiskapukat kihasználva üzembentartóként egy erre szakosodott céget szerepeltetnek a forgalmiban, amelynek havonta fizetnek valamennyit, névleges bejelentésért és a bevételkönyvelés terhének átvételéért.) A Főtaxi még azoknak a droidoknak is csak névleg a munkaadója, akiknek a fuvarközvetítő cég ad bérbe autót, napi sok ezer forintos díjért, hiszen a bejelentés itt is csak formális, a közterheket ugyanúgy a fiktív munkavállaló fizeti közvetetten, mint a rendszámbéreltető garázskáfték gyakorlatában.

Munkács Mihály: Sztrájk

Magas kormányzati pozícióban nem kicsi elkúrási gyakorlatot szerzett tanácsadók közreműködésével sem lehetett volna jobban elbarmolni a Taxilike projekt, az androidos, GPS-alapú, taxis-és utasoldali alkalmazás bevezetését, mint ahogy végül sikerült. (A kezdeményezésről korábban már lelkendeztem itt.) Pedig a hagyományos és süllyesztőre rég megérett fuvarszervező cégek reményteli alternatívája lehetett volna a rendszer. Nem lett az, sőt.

A Kínában napi tizennyolc órában tornacipőket varrató multikat megszégyenítő szociális érzékű, erkölcsi scoliosisban szenvedő fuvarkufár cégekről már többször is megemlékeztem ezen a blogon (legutóbb és viszonylag kimerítően itt), de fogok is még. Hálás témát kínálnak, hiszen talán nem is kéne nagyon megszorongatni őket, hogy elismerjék: ezt az egykor virágzó szakmát (gyk.: a taxizást – a szerk.) ők tették tönkre (a mindenkori illetékes felsőbb szervek passzív jóváhagyása és a taxisok töketlen tehetetlensége azért kezükre játszott), sőt, lehet, még büszkék is lennének rá. Ahogy valószínűleg vigyorogva vallanák be azt is, hogy az általuk nyújtott szolgáltatás értéke nem áll arányban a kért és kapott ellentételezéssel – de joggal hivatkoznának a kínálat és a kereslet boldog találkozására. És sajnos igazuk lenne.

    Aztán ebbe az "idilli" szimbiózisba pukkantott bele (azt sajnos nem írhatom, hogy robbant be, pedig így is történhetett volna) egy már világszerte működő modell hazai megtestesülése, amely reményt kínált, hogy vége lehet a tagdíjrabszolgaságnak.

Az egy éjszaka alatt tönkretett vállalkozás – borzongat az eltelefonszámtalanodott fuvarközvetítő és droidtartó* társaság tulajdonosával készített exkluzív interjú címében az onlájn hírportál. Nos, az állítás egyrészt nem igaz (nem egy éjszaka alatt ment tönkre a cég), másrészt fontos tudni, hogy a legtöbb taxis annak örülne, ha a hasonló fuvarkufár társaságok egytől egyik kinyírnák egymást, lehetőleg máma még, de ha nem megy egy nap alatt, kapnak rá egy hetet is akár.

Már csak harmincat kell aludni (éjszaka dolgozóknak huszonkilencet, össze-vissza élőknek amennyit sikerül), és életbe lép a főváros új taxisrendelete. A taxisoldali formai és technikai előírásokról (a kocsik epesárgára rondítása, kártyalehúzó, tízéves korhatár,  kötelező légkondi, tengelytáv-, motorteljesítmény- és csomagtartóméret-szabályozás) már a közvélemény nagy része hallott; a fixtarifáról is – csak értelmezni nem feltétlenül tudta: pl"...értem... De a reptéri transzferárak ugye megmaradnak?" Nem, nem maradnak meg, de erről majd máskor. Azt viszont kevesen tudják, hogy az új jogszabály komoly kötelmeket ró a fuvarközvetítő cégekre is. Persze miért érdekelné ez a rész az utast, ha már magával a szó jelentésével sincs tisztában? Mit jelent az a szó, hogy fuvarközvetítő? Nos, fogalmazzunk szépen, visszafogottan, eufemisztikusan: a fuvarközvetítő egy élősködő állatfaj, amelynek a dögevés is profiljába vág, de a kannibalizmus sem áll tőle távol.