Egyszerre örülök és lep meg, hogy ezt a nyílt naplót ilyen sokan megtalálták ennyire rövid idő alatt: volt olyan nap, amikor több volt az oldalletöltés, mint egy bejáratott magazin online változatánál, amelyet főszerkesztettem anno. Igaz, az ekkori csúcsnál a posztom Index-címlapra, vagy legalább a Blog.hu Superfeed dobozában feltűnő helyre került, nem tudom pontosan, mert nem vettem észre idejében, dolgoztam vagy aludtam, és nagyon megdöbbentem, amikor másnap az adminfelület olvasottságjelző grafikonja olyan drámai csúcsot rajzolt ki, mint az EKG, ha a szívkamrákon végigterjed valami mesterségesen gerjesztett ingerület.
Egyáltalán nem terveztem, hogy a hosszú hétvégén hozzányúlok érdemben a billentyűzethez, ilyenkor a családdal kell lenni, meg az utcán, mert elvileg most tényleg dolog van (az elmúlt éjszaka gyakorlatában ez nem tükröződött ekletánsan, de lehet, csak nekem nem sikerült mélyen belenyúlnom); most mégis a felhőbe eresztek
egy rendkívüli kiadást. Belső használatú villámposzt ez, afféle rövid általános. Az a helyzet ugyanis, hogy jelentéktelen kis blogomat egyre többen fedezik fel olyanok – Isten hozta őket, meg a Google –, akik azt hiszik, ez valami rejtvény, meg kell fejteni, melyik taxistársaságnál dolgozom, és az viszi el a fődíjat, aki sikerrel leplez le engem is IRL. Nos sürgősen és műsoron kívül fel kell világosítanom őket, hogy erről szó nincs.
Utólag is megértést és elnézést kérek azoktól, akiknek a kommentjei e vélt verseny jegyében születtek, és töröltem a hozzászólásaikat. Bízom benne, hogy megértik korábban már leírt, de úgy látszik, nem kellően nyomatékosított szándékomat, miszerint úgy szeretnék személyes
énblogot írni, hogy közben a valós identitásom a háttérben marad, ahogy a taxistársaság – amelynek fizetek, hogy munkához segítsen, és amely egyelőre az elvárásaimat meghaladóan eleget tesz a megállapodásunknak, de más közünk nincs egymáshoz – megnevezése sem célom. Annyira nem, hogy másoknak sem engedem leírni a – feltételezett – cégnevet (olyan is volt, aki mellétalálgatott). Az olvasóim nagy része nem taxis, őket a taxisvilág belső feszültségei velőtrázóan hidegen hagyják, ha mégsem, ajánlom figyelmükbe magam helyett inkább a
szaksajtót.
Ez a blog az én drosztom.
Szerződésben állok a
Blog.huval. Ez persze nem jelenti azt, hogy kollégák nem jöhetnek, barátsággal látom őket, még a csillárjukat sem kell leoltaniuk – de engem sem, ha felhívom figyelmüket a házirendre; lehet, hogy én arctalan vagyok, de az orcátlanságot nem tűröm. És nagyon nem szeretném, ha utast vinnének el tőlem, márpedig ha elkezdünk a belügyeinkről vitázni itt, a beülni vágyók megriadnak, és gyalog mennek vagy buszra szállnak, esetleg hívnak maguknak kocsit a konkurenciától. A taxiállomásokon egyébként is elsősorban utasokra várakozunk, nem egymásra, ezért van, hogy a bejegyzéseim taxis vonatkozásai – mert nem csak ilyenek vannak, bár kétségtelenül a
helyváltoztatás a vezérmotívum – a pályán lévők szemében közhelyszerű evidenciáknak tűnhetnek. De a civilek sokkal kevesebbet tudnak rólunk, mint gondoljuk. És lehet, hogy ez nem is baj. Én mindenesetre arra törekszem, ezzel a bloggal is, hogy bebizonyítsam: mi, taxisok is sokszínűek vagyunk, ezerfelől tévedtünk oda, ahol vagyunk, és ezer módon húzunk majd el a nagy büdös semmibe, de addig is, mint a kőfaragók, a balett-táncosok, a cipőfelsőrész-készítők, a vincellérek vagy egyéb,
furcsa szakmák képviselői, mi is érző, gondolkodó, dolgozó emberekként létezünk, nem éhes, guruló koldushordaként, és sok köztünk a jó arc.
Akkor is, ha közben én az enyémet elrejtem. Fátyol mögé, de álarcot nem hordok.
Utascsevej