Több oka is van annak, hogy kora októberben nyilvánultam meg itt utoljára. Az egyik, hogy nem sokkal az utolsó poszt megjelenése után – bár már korábban is folyamatosan nézegettem a használtatutó-hirdetéseket – hirtelen felgyorsultak az események. Október 18-án adtam le a bér-Skodát, 25-én vettem saját kocsit*, november 13-ára lett minden engedély, minden igazolás, minden tárgyi hozzávaló annyira rendben, hogy ismét a pesti éjszakához sötétedhettem.
Addig tehát nem volt időm és erőm írni (elképesztő nyűgökkel, nyilakkal, nyavalyákkal, lehúzásokkal jár, hogy egy egyébként tökéletesen rendben lévő, a jövőbeni, esetleg majd megszülető kormányzati és önkormányzati szabályozásoknak mindenben megfelelő szgk.-t sárga rendszámmal lássunk el, illetve a vezetőjét – engem – a megfelelő papírokkal, majd ipart, egyéni vállalkozást kiváltani –, mindez élményanyagot rengeteget ad, de ihletet szikrányit sem.).
Szőnyegrojtok, szőnyegszélék
Utána viszont komolyabb lett a baj. Rájöttem, hogy már nem tudok írni. A taxizásról, főleg igazat, semmiképp. Ugyanis részese vagyok a rendszernek, amelynek működése kifelé nem lehet publikus, elfogadtam – és minden tagdíjfizetéskor újra elfogadom – a piszkos játékszabályokat, és nem székelhetek arra az asztalra, amelyről eszem. Illetve megtehetem, de akkor többé nem ehetek onnan. (És egy ideig máshonnan is csak szívószállal).
Márpedig én a korábbi munkahelyeimről sem vagyok hajlandó rosszat mondani, a legutolsóról, a Csúcsminisztériumról sem. Ahol a csúcsminiszter minden általam is megtapasztalt megnyilvánulásában alátámasztotta azt a diagnózist, amelyet ország-világ felállított már róla; legfeljebb olyanokkal egészíthetem ki a képet, hogy a Mester néha egyengeti a szőnyegrojtokat és a függönyöket, ha utóbbiak nem megfelelően ráncolódnak, a titkárnők íróasztalán meghatározott szöget kell bezárnia a tűzőgépnek a vonalzóval, és a legnagyobb melegben sem lehet az asztalon ásványvizes palack, mert az ellentmondana a rendnek, amely jeles állami vezetőnk elméjében honol.
Most pedig tagja vagyok egy taxistársaságnak (helyesebben: fizetek egy fuvarközvetítő cég szolgáltatásaiért, illetve használom a franchise rendszerüket), amelyről korábban is ejtettem már el megjegyzéseket itt, többször.Törekedtem rá, hogy ne legyen beazonosítható a bagázs. (Igyekezetemen aztán jókat mosolygott minden, véletlenül a blogomra tévedt bennfentes, de a potenciális olvasók összessége járatlan a mi kis mocskos belső ügyeinkben.)
A kívülállók nyilván meg vannak győződve róla, hogy a fapados árakkal meg rezsi alatti kilométerdíjakra jogosító törzskártyákkal operáló társaságok azért szállítják olcsón őket, mert a vezetőséget szakmájukban (?) magasan kvalifikált, filantróp beállítottságú, jobbító szándéktól vezérelt, kedves emberek alkotják, akik gátat vetnek a hiénalelkű gördülő söpredék pénzéhségének. Ezért a Fővárosi Közgyűlés által 2000-ben meghatározott maximált tarifákat (nappal 240, éjszaka 336 Ft/km lenne a megengedhető) kb. egyharmaddal, illetve – éjszaka – a felére mérséklik, miközben az üzemanyagköltség az ezredfordulón bevett 220 Ft/l árhoz képest (ólmozatlan 95-ös) időközben kapott egy kettes szorzót.
Csakhogy ez a fuvarostömörülés, amelyhez kötődöm, nemcsak olyan díjszabásra kényszeríti alvállalkozóit, amely "trükkök százai" mellett sem teszi lehetővé a gazdaságos üzemeltetést – bár ezt a gyakorlatot némileg ellensúlyozzák a nem törzsutasokkal és nem telefonos megrendelőkkel szemben alkalmazható "normál tarifáik", lásd fentebb, mármint a plafont –, illetve a jelentős számú, de változó minőségű fuvart adó szerződött partnerek. De az egész szervezeti rendszerük olyan mélyen romlott, amely mellett egyenesen röhej etikai bizottságot működtetni, és mondvacsinált, de legalábbis olyan "vétségekért" raportra rendelnek kollégákat, amelyeket a társaság nagy nevei és kivételezettjei (ide értve némely etikást is – ez a szó persze helyesen etikus lenne, ahogyan a patikus sem patikás, a grafikus sem grafikás stb.) éjszakáról éjszakára elkövetnek maguk is. Aztán lehet beszedni a büntetéseket, amelyek naná, hogy megválthatók, be lehet pengetni őket a feketekasszába. Tíz-húszezres tételek. Ilyen összegekért, így január-februárban, esetleg heteket dolgozik egy "a cég alkalmazásában álló" gkv. (magyarul kamu bejelentéssel bíró, autóbérlő droid).
De ami a legjobban felháborított az utóbbi időben, hogy engem már személyre szólóan is megloptak. Elvették a tulajdonomat. Indokolt a többesszám, mert bár bizonyára csak egyetlen ember követte el a tulajdonjogsértést, de amióta kiderült a csórás ténye, gyakorlatilag mindenki fedezi az elkövetőt, és bár kezdetben voltak kárpótlási ígéretek, ma már azt kapom a legjobb esetben, hogy "így jártál..." (Hát így, de ezzel csak még távolabb kerültünk egymástól.)
Szavazás onlájn és padlógázzal
Van itt egy szavazás. Több kérdésből áll, a laikus némelyiket talán nem is tudja értelmezni: 2012 legrosszabb taxiscége választható ki itt, változatos kategóriákban. Voksolni a logóra kattintva lehet – a 2012-es Torzsa-díjra:
Az én kedves fuvarközvetítő irodám a legtöbb kategóriában, amelyre nevezték, esélyes, jól is áll az összesítésben, bár még csak kevés szavazat futott be; hajrá, tessenek szaporítani, én már megtettem (de tényleg kérem, csak akkor kattintsunk, ha érteni véljük a kérdést, mert így sportszerű).
Szóval én már szavaztam. Többnyire a saját bandára, mert azt ismerem legjobban, és mert sok jellemzőjében ...hm... valóban unikális..
De ma éjjel megint megint szavazni fogok, mint minden este, ha kimegyek dolgozni. Mert ez a másik voksolás ugyan nincs hivatalosan kiírva, de folyamatosan tart. Azzal, hogy a taxis csillárt kapcsol, rádiót, vagy beáll a tutiján a másik mögé vagy mellé. Mert a taxizás nem azonos azzal, hogy tagja vagy egy taxistársaságnak, amelyet mélyen megvetsz, de mégis maradsz a kötelékében – az nem azonosulást jelent, legrosszabb esetben is havi két nap személyes kontaktust csak, plusz az URH, amelyet már lehalkítanod sem kell, ha nem akarod hallani. A taxizás az éjszakai város, az utcák-terek szeretete, az embereké (ezt sok kolléga megmosolyogná, pedig nem kéne, lehet szállítani cementet vagy szárazbetont is), hogy visszaköszön a húsz éve nem látott környék (nem változott semmit), azé az élményé, hogy megállok a kivilágított várossal szemben az alsó rakparton, és töltök egy teát a termoszból, vagy épp a motort be-bekapcsolva, fűtögetve kiolvasok egy könyvet a droszton, mert tél van és csend és nihil.
Így hát hiába a legrosszabb talán az én taxiscégem, egyben a legjobb is, hisz ezért maradtam náluk: ők kínálják a legkedvezőbb lehetőséget arra, hogy hozzáférjek az utasokhoz, hogy szállíthassam őket. Mert utasokra igenis szükség van. Az utasok teszik lehetővé a – cinikus és kínos kompromisszumokkal keserített – megélhetésem. És elsősorban általuk engedhetem meg magamnak a belső emigráció luxusát, hogy a mai hazai közéletből kivonhatom magam, átalhatom a rám eső rész nagyját, éjszakai, internetes olvasmányélménnyé degradálva az egész nappali rémálmot.
Több Potrient!
Mert ez a világ kísértetiesen emlékeztet az A három testőr Afrikában c. Rejtő-regényben bemutatott luxus-büntetőtáborra, Igorira, ahol a karizmatikus és pengeelméjű, de mindenre elszánt szökött legionárius, Pittmann, paradicsomi állapotokat teremt a cinkosainak. Akiknek legfőbb jutalmuk, hogy azt csinálhatják, amiben a civil előéletükben már megbuktak. Pittmann-nál a deliráló állomásfőnök nem létező vonatokat indíthat, és amikor dühöng, lövöldözni szokott. Orbánnál a nemzetgazdasági miniszter piros pöttyökről vizionálhat, majd nem sokkal rá publikáhatja, hogy az adatokból dolgok készítése már a fasorban van, és ez lesz hazai kis tündérmesénk legújabb fejezete.Kis átvezetéssel, pár bekezdés után aztán ennek kapcsán akkorát flessel a Heti Válaszban (2012. nov. 29. – sajnos direkt linket nem lelek), hogy Vaszilics Fedor Emánuel (aki anyai ágon a bolgár Guncseffékkel van rokonságban) sem tudhatott nagyobbat a kilenc óra tízkor befutó, kétféle pálinkából készült elágazó italkeveréket hozó arab nőszemély érkezését követően.
– Nem bírom soká! Ez a Winter őrült, és operál! Egy konyhaasztalon! Rossz műszerekkel...! Öli ezeket a szerencsétleneket... Istenem!...
Az ajtófélfának dőlt és megtörölte a homlokát.
– De hát... nem tudják, hogy őrült? - kérdezte Senki.
– Tudják. De itt valami mesevilágot rendeznek... Mindenki élhet a mániájának. És ez a Winter mániákusan operál... Hagyjuk...
Kvasztics doktor, a némi svindli reményében szintén Igoriba szegődött, de hamar jó útra tért orvos-zongorista állította ki a fenti bizonyítványt.
Én is kiállítottam hasonlót, már régebben is, amikor rövid ideig a büntetőtábor személyzetéhez tartoztam, nemcsak miután kikerültem onnan (mint Kvasztics is). A német, később a latin nyelvet preferáló, volt kommunista, iskolaköpönyeg-forgató orosztanárnőről például, aki már 1972-ben a Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályán és az Egyetemi Főosztályon lehetett a szocialista embertípus díszpéldánya.
De inkább nem is bontom le személyekre: mindazokról, akik mind egy időben voltak/lettek a rendszerváltás előtt és elején először vadliberálisok (szociáldemokrata beütéssel), egyszerre és egyöntetűen utasították el a Csurka-dolgozatot és Göncz Árpád operabeli kifütyülését, utána, bár még aláírták a liberális együttműködési szerződést, már együtt és egy ritmusban kacsintgattak ki belőle jobbra, a nagy üres placcra, együtt tértek meg néphez, nemzethez, Szentháromsághoz, egyházakhoz egy gyors hátraarccal – Deutsch (volt Für is) Tamásostúl, Selmeci (Csücsök) Gabistúl, Pokorni Zoltánostúl , Kövér Lászlóstúl, Áder Jánosostúl stb., hogy csak a legkirívóbbakat említsem. (Na jó, volt azért öt ember (és nyilván néhány kevésbé ismert követő), akinek nem bírta a a gyomra a ringlispílt, és még 1993-ban kiszállt, mint a Pittman-brancsból a korábban kiváltságos Potrien őrmester vagy a Nagy Levin. (Más kérdés, hogy utána mibe lépett bele némelyikük – mármint a fideszeseké, nem a Rejtő-hősöké.)
De olyanok is vannak, akik csak később csatlakoztak a Békemenet VIP szárnyához: a gumigerincű nem doktor (rá itt most több karaktert nem vesztegetnék, hisz neki sincs olyan), a decens jogtudós, Navracsics, vagy a szintén mindig előkelően diplomatikus Martonyi, akik rég elvesztették szépségflastrom szerepüket, és már jó ideje szintén lépéstartásban masíroznak a vezérrel, meg-megállva, forgolódva, kanyarogva, de mégis egyenes úton az egypártrendszer, majd végállomásként az autokrácia felé – nem fáradva bele, hogy már több mint félúton vannak. És a birkák még mindig mennek utánuk. Bár egyre kevesebben, de ez nem olyan feltűnő, mert a kétirányú út másik oldala osztott pályás, és a sebességkorlátozás is jelentős azon a térfélen.
Mit is akartam én ebből kihozni, mielőtt végleg összegubancoltam a két szálat, a taxis szakmai vonalat a birkák vonulási irányával? Valami olyasmit: lehet szavazni a legrosszabbra is, ha kiderül, hogy a még rosszabb ellen még mindig vele lehet a leghatásosabban összefogni.
Mert Winter tanár közben mániákusan operál.
*Erősen leegyszerűsített ez így, pontosításra szorul: nem ülhettem volna át ilyen hirtelen saját taxiba, ha, mint annyiszor már, nem segítenek a szeretteim: a család és a legjobb barátom. Még egyszer, itt is köszönöm nekik.
Utascsevej