Szabad a taxi

Tavaly nagyjából ilyenkor kezdtem újra tettleg taxizni húsz esztendő után. Az elhatározás korábbi volt, és gyorsabban érett, mint a napra tett pálpusztai, de idő kellett a vizsgákhoz, a bürokráciához. Azóta sok víz lefolyt a közeli önkiszolgáló autómosó szennyvízgyűjtőjén, immár a saját kocsim piszkát-sarát leöblítve. A legutóbbi bejegyzésem óta is kellett már olajat cserélnem, tehát az se mostanában volt. Váltottam azóta céget, lett új önkormányzati taxirendelet, utolsókat kalapálják a minisztériumi szabályozáson (nem kicsiket odaverve ma is az ötkilóssal). De most nem foglalkozom sárgítással, fix tarifával, varangyos BKK-val. Ez még nem az évfordulós poszt, csak tollpróba. És izgulok is, hogy sikerül-e. Mert ma is úgy vélem még, hogy életem legjobb döntése volt feladni a korábbi pályát a régi-új életemért, de ha többé nem tudom ezt hitelesen és hihetően kommunikálni, akkor valami nagyon eltörött. Bár talán az sem akkora tragédia.

Már legutóbb is rá kellett jönnöm, hogy egyre kevésbé tudok írni. Akkor ezt főleg azzal magyaráztam, hogy hatezredmagammal társtettes vagyok egy olyan alapjaiban elhibázott, korrupt, balkáni rendszerben, amelynek szégyellendő titkait, mocskos stiklijeit betyárbecsületből nem teregethetem ki – bár az én bűnrészességem mértéke nagyjából megegyezik a fideszes mutyibolt nyertesének strómanjáéval, aki csak úgy árulhat továbbra is szívnivalót, ha nem szívja mellre, hogy megszívatták. Tényleg úgy gondoltam, csak a zsiványszolidaritás tart vissza, meg az időhiány: egyébként menne minden úgy, mint régen, amikor fél óra alatt bármiről összeütöttem a másnapi vezércikket, vagy még korábban, amikor egy pirosfröccsért képes voltam megírni egy szonettet hét perc alatt – úgy, hogy a megrendelő még azt is kiköthette, hogy petrarcai vagy shakespeare-i legyen a mű.

Több oka is van annak, hogy kora októberben nyilvánultam meg itt utoljára. Az egyik, hogy nem sokkal az utolsó poszt megjelenése után – bár már korábban is folyamatosan nézegettem a használtatutó-hirdetéseket – hirtelen felgyorsultak az események. Október 18-án adtam le a bér-Skodát, 25-én vettem saját kocsit*, november 13-ára lett minden engedély, minden igazolás, minden tárgyi hozzávaló annyira rendben, hogy ismét a pesti éjszakához sötétedhettem.

Addig tehát nem volt időm és erőm írni (elképesztő nyűgökkel, nyilakkal, nyavalyákkal, lehúzásokkal jár, hogy egy egyébként tökéletesen rendben lévő, a jövőbeni, esetleg majd megszülető kormányzati és önkormányzati szabályozásoknak mindenben megfelelő szgk.-t sárga rendszámmal lássunk el, illetve a vezetőjét – engem – a megfelelő papírokkal, majd ipart, egyéni vállalkozást kiváltani –, mindez élményanyagot rengeteget ad, de ihletet szikrányit sem.). 

Előző villámposztomban még csak örültem neki, de, jelentem, kipróbáltam, működik, utasokat is kaptam már a Taxilike közvetítésével. Amikor először megszólalt a rekedt hangon "Taxi!!!" kiáltást hallató alkalmazás a telefonomból, majdnem elrántottam a kormányt, a mellettem ülő, épp dolgozni szállított, kissé még álmos kisasszony is összerezzent, de az artikulátlan figyelmeztető szignál sokkoló hatása megszokással és halkítással mérsékelhető.

Egyértelműen kiderült, hogy az utasoldali felhasználók is csak tanulják még a használatot: az első kedves megrendelő – mivel a Taxilike felajánlja a legutóbbi címeket is – véletlenül egy korábbi kiindulási pontjára kérte a kocsit, a Germanus Gyula parkba, és a megjegyzés mezőbe beírta, hogy Café Picard. Én persze átmentem a Margit híd budai lábához, és ott kerestem a Falk Miksa utcai sznobkocsma nem létező testvérintézményét, de mivel a rendszer látni engedi egymás telefonszámait, így tisztázni tudtuk a félreértést.

    Aztán én is telepítettem az utasoldali, taxirendelésre szolgáló appot is, majd ráérő időmben (sajnos akadt elég, nagyon hétfőszagú szerda volt ez), éjszaka azzal szórakoztam, hogy néha taxit rendeltem (a GPS-es helymeghatározás kiválóan működik, a házszámot is jól látja, de azért érdemes ellenőrizni, és ha mégsem, manuálisan pontosítani), az ugyanazon a telefonon lévő Taxilike Driverrel adtam magamnak egy ötperces ajánlatot, amelyet, mint utas, elfogadtam, ezek után, már az ötödik percben, vigyorogva lemondtam a fuvart (életből ellesett magatartás ez, gyakori sajnos, hogy már rég a címen állunk, amikor kiderül, hogy a megrendelő mégsem tud utazni). Túl sok kollégának nem csináltam vakriasztást, konkrétan, úgy tűnik, egynek sem, csak én voltam a pályázók között, pedig a Belváros legközepéből indítottam a tendereket . Ami azért nagyon furcsa, mert az egyik taxistársaság már kötelezően előírta alvállalkozóinak, hogy telepítsék céges telefonjukra a Taxilike-ot, és használják is, úgyhogy elvileg százas nagyságrendben hörögtek bérautó után a kollégák smartphone-jai, a gyakorlat azonban nem igazolta ezt.

Esküszöm, amikor megjósoltam, hogy lesz ilyen, nem tudtam róla, hogy már a hazai bétateszteken is túl van az androidos (ingyenes) fuvarközvetítő kliens, a Taxilike.

Taxisok innen, utasok innen tölthetik le az appot.

A cégemnek üzenem: ne keressék tovább az orrukat, én megtaláltam, itt volt a privát életemben, a legszigorúbb magánügyeim között, beleütve a dolgaimba.

A taxistársaság, amelynek dolgozom – becsületére legyen mondva – percig sem rejti véka alá, hogy nem elsősorban azokra az önérzetes, a szabadságvágyat mindenek felé helyező kollégákra bazírozza a vállalkozását, akik nehezen tolerálják, ha belepiszkálnak a becsontosodott vagy még csak most porcosodó szokásaikba. Viszont ígéri, hogy akik vállalnak némi önfeladást, a szűzlányosan szűk budapesti taxispiacon is megfelelő mennyiségű fuvarhoz jutnak. Ez egy elfogadható kompromisszum, amelynek része például, hogy pörgős péntekeken, szikrázó szombatokon a beérkező, a kezelhetőség határán álló telefonosrendelés-mennyiség feldolgozása érdekében, a GPS-es követőrendszer segítségével, akár az égből is lecsapnak az utcai tarifájú fuvar reményében a drosztjuk felé settenkedő kollégákra, és keményen elküldik őket címre, hogy aztán negyedórás várakozás után előkerüljön a szállíthatóság határmezsgyéjén tántorgó hülyegyerek kedves utas, negyedmagával, az egyik diszkóból átszállíttatva a szűk baráti kört a másik zenés-táncos kocsmába, két BKV-jegy áráért, megspórolva így másik kettőét, illetve egy tízperces, józanító sétát a szabad levegőn. Nincs is ezzel semmi baj (túl azon az általános, nem társasághoz kötött, de vérlázító tényen, hogy ilyen, egyértelműen a rezsitarifa alatti kanyaroknak nem lenne szabad létezniük).

Nem jellemében vagy mindennapi foglalatosságban hasonlít a dickensi tolvajbandavezérhez, a gyermeklelkek megrontójához, a kampós orrú, görnyedt gerincű akasztófavirághoz, csak külcsínében. Abban viszont nagyon. Háta hajlott, mint görbebotja fogója és mint esernyője nyele: előbbire támaszkodik, utóbbit vándorbotként veti hátára, és rá számos szatyrát akasztja, amelyekbe a "még valamire jó lesz" lomokat és a mulatozók által elhagyott üvegeket gyűjti – főleg, ha még van bennük valami iható. Legutóbb afelől érdeklődött, hogy véletlenül nincs-e nálam egy parafadugó.  Valahol a kocsiban. Talált ugyanis egy fél üveg chardonnay-t, és ilyesmit ő nem önt át műanyag palackba, mert a nedű aromáját veszítené, ő meg az önbecsülését. Nem tudtam segíteni. Nem mutatta, hogy neheztel, de én láttam rajta, hogy kicsit azért igen.

Vannak napok, amikor az embernek olyan erős alhasi telítettségérzete támad, hogy feszülni kezd rajta a gatya golyótájon. Ilyenkor azonnal haza kell menni, levenni a nadrágot, tölteni egy fél liter paradicsomlevet, mellé egy kis pohár vodkát (az se baj, ha nem kicsi), leülni a monitor elé, és gépbe verni az indulatokat. Különösen, ha az ilyen napok már elkezdtek egymásba érni, és akkor is, ha másnap, újraolvasva az egészet, megbánjuk, amit írtunk. De visszavonni már nem ér.

Felütésként eldúdolom Edith Piaffal (akihez annyi közöm van, hogy a róla elnevezett kocsmából gyakorta szállítok fél- és egészen részeg vendégeket, és ahol a nyitáskor, huszonegy éve én szereltem a falra a tükröket, illetve ahová kulcsom volt, mert barátnőm volt a tulajdonosnő akkor), hogy zsö nö gregorián.

Egyszerre örülök és lep meg, hogy ezt a nyílt naplót ilyen sokan megtalálták ennyire rövid idő alatt: volt olyan nap, amikor több volt az oldalletöltés, mint egy bejáratott magazin online változatánál, amelyet főszerkesztettem anno. Igaz, az ekkori csúcsnál a posztom Index-címlapra, vagy legalább a Blog.hu Superfeed dobozában feltűnő helyre került, nem tudom pontosan, mert nem vettem észre idejében, dolgoztam vagy aludtam, és nagyon megdöbbentem, amikor másnap az adminfelület olvasottságjelző grafikonja olyan drámai csúcsot rajzolt ki, mint az EKG, ha  a szívkamrákon végigterjed valami mesterségesen gerjesztett ingerület.

Tanúsíthatom, a pénz tényleg szagtalan, vagy ha van is bűze, nagyon gyorsan elillan, miközben maguk a bankjegyek is szublimálnak. Reggel kicsaptam az asztalra egy köteg bankót, rá a slusszkulcsot nehezéknek, hogy a szél el ne vigye, mert nekem kell elvinnem délután. A kocsitulajnak, mert bérlem az autót, a taxistársaságnak, mert tagdíjat kell fizetnem, ugyanott leadnom a méltányosságból részletekben is fizethető kauciót. Aztán máris ott tartok, hogy épp csak tudok tankolni. Ez a hónap veszteséges lesz még, komolyan deficites (az egyszeri, de jelentős kiadások: taxistanfolyamok, vizsgák, kaució, tagdíj, bérleti díj előre, okostelefon, navigáció, apróbb biszbaszok miatt), mégis töretlenül nyertesnek érzem magam.