Való igaz: hónapok óta hozzá sem szóltam a saját blogomhoz, új bejegyzés pedig még nem is született idén. De nem azért, mert bekövetkezett az, amitől rettegtem már itt, vagyis hogy nem találom a betűket, és nem is csak az tart vissza, hogy az ébrenlét óráit inkább pénzkereső tevékenységgel kell töltenem. Ki kell mondani: elment a kedvem az egésztől.
Nem a taxizástól, mert az jó. Szeretem az éjszakai Budapestet, különleges hely ez: olyan, ahol éjjel kevésbé van sötét, mint nappal, ezért olyankor nagyon is élhető. Jobb is átaludni, ami itt történik a helyi hivatali időben (amelyet egy órával előreállítottak még tavasszal, hogy aztán egy héttel később sok évtizeddel visszaállítsák), éjjel elolvasva a híreket-kommentárokat az egész olvasmányélménnyé szelídül, úgy pedig már olyan, mintha mással és máskor történne minden.
Taxizni jó, pedig anyagilag nem egy aranybánya, sőt, néha inkább meddőhányónak tűnik. Mindig közbejön valami: például rám, illetve az autómra küldi karácsony előtt a végrehajtót az a szerencsétlen, akinek a múltkor már köszöntem, esetleg gyorshajtási bírság esik be váratlanul, ilyenek. Ezekhez hozzászokni nem lehet, de kezelhető problémák. Ahogy többé-kevésbé az is, hogy gazdafajának tekint mindenféle hitvány parazita, vagy hogy olyanokkal kell kooperálnom néha, akikkel amúgy nem szívesen járnék közösen irodalmi estekre.
Nem a taxizástól ment el a kedvem, csak attól, hogy írjak róla. Alapesetben hihetetlenül egyhangú, unalmasságában is szép szakma ez: még mindig nem tudom felfogni, hogy egyáltalán pénzt lehet keresni azzal, hogy csillagok és kandaláberek fényében autózom be ezt az éjjel ékszerdoboznak látszó szemétládát, a fővárost, pedig lassan harminc éve, hogy leintett az első fuvarra jelentkező. Na jó, igaz: az utasok néha zavarnak, az lenne az igazi, ha üresben járhatnám az utcákat, kelhetnék át az üres hidakon, bolyonghatnék ködös külvárosokban, álmos agglomerációban, de ne legyünk telhetetlenek: el kell fogadni, az utas a szükséges... nem is rossz, csak az elkerülhetetlen alibi. Őket meg, ha csak tehetem, megválogatom, erős a face control. Ami ugye nem mindig működik, de azt hiszem, ahogy tompul az öt érzékszervem, úgy élesedik a hatodik: a második felvonásban egy-két lökdösődésen kívül komolyabb kalajmajkába még nem keveredtem, bár egyszer jöttem haza úgy, mint vásott kölyök, az összes gombjától megfosztott ingben. Bonyolult esetben meg olyasmi történik, ami azért nem publikus azon melegében, mert még nem járt le az elévülési ideje (nem gyilkosságra vagy kábítószer-csempészetre gondolok, kisebb cselekményeknél is van ilyen, ahogy adózási téren is).
A pék sem ír blogot, vagy a bányász, a villamosvezető. Vagy ha mégis, akkor sem a munkájáról: gasztrózik, vagy a hobbijáról mesél, esetleg szvingerklubról konfabulál. Ilyesmihez meg tényleg túlontúl elfoglalt vagyok, inkább kialudnám magam.
De most vészhelyzet van. Riadó, alarm, mozgósítás, amely csatasorba kell állítson egy ilyen ülésbe tespedt tohonyát is, aki egyébként egyre kevésbé hajlandó kisujjmozdulatnál nagyobb erőfeszítésre, ha annak nem ő vagy a közvetlen környezete a kedvezményezettje. Márpedig itt most ki akarnak csinálni megint, és most nem késsel, és nem csak engem. A birkamódra, sóként benyalt fővárosi taxirendelet, a tízéves korhatárral, csomagtartóméret- és tengelytáv-előírással, sárgítással együtt kisdobosok hat pontja ahhoz az elkészült NFM-jogszabálytervezethez képest, amelyet valószínűleg még ebben a hónapban ledarál a szavazógép a parlamentben, és amely várhatóan nem megtizedeli, de inkább megfelezi a taxizásból jelenleg vegetálók létszámát. (Persze majd az új feltételek mellett is jönnek a helyükre új rabszolgák, éhbérért kamualkalmazott droidok, jó, ha nem közmunkások.)
Úgyhogy most kicsit vége a szilenciumnak. Csak ide kiteszem a pontot, keresek valami címet meg képet a 
leadhez, aztán olyan mozgósító szózatot verek a gépbe, hogy ahhoz képest az Auróra lövése bátortalan kopogtatás volt a hatalom hangszigetelt ajtajának párnázott kárpitján.
Csak egy hunyásnyit még visszafekszem, mert álmos vagyok. Álmos, és taxis, és magyar.
Utascsevej