Egy hónapja már, hogy egyentarifával járunk, és egyre több a sárgába csavarodott bérjármű a pesti utcán. Még két hét, és téli gumit húzhatunk kötelezően a kerekekre. Én másfél hónap múlva vihetem az autót szemlére, hogy a spektrométer által jóváhagyott színváltásom után befizethessem a megemelt drosztdíjat a nem létező vagy rég leosztott taxiállomások után, majd a műszaki vizsgáztatás pogány oltárán is feláldozhassam jó néhány éjszakám bruttó bevételét. 

Az éjek pedig csendesek. A címkiadás még nem, hiába írná elő a fővárosi jogszabály: megvetettek ugyan velünk egy (kötelezően a fuvarkufártól beszerzendő, közel háromszorosan túlárazott, gagyi, kínai) tabletet (számla és garancia nélkül, háromhavi részletnél a kamat 12,5 százalék, éves szinten ez Provident-mértékű uzsora – arra is kíváncsi lennék, van-e a címneppernek elektromoskütyü-kiskereskedelmi tevékenységi köre), amelyen már a GPS-alapú program kéne hogy szórja a fuvarokat, de egyelőre csak tesztüzem van. A mi pénzünkön, a havonta ha fú, ha esik befizetett hetvenezrünkből pöcsölődnek az alfa állapotúnak sem nevezhető alkalmazással. Illetve vagy két hete már azt sem nagyon teszik. Ennek a rendszernek ugye az lenne a lényege, hogy a beérkező rendelést arra az autóra írja, amely a legközelebb van a reménybeli utashoz. Csakhogy mind ez idáig ez nem sikerült: olyan is volt, hogy a kolléga megunta, hogy már hatvan kilométert kolbászolt fel-alá a legteljesebb kussban, ezért hazafelé tekerte a volánt, majd otthonában bekapcsolva hagyta a szerkezetet, szabad üzemmódban, és búkolt magának egy kocsit, gondolván, senki közelebb nem lehet a kapujához, amelyet a saját munkaeszközével torlaszolt el éppen, mint ő. Ennek ellenére valaki más nyerte a tendert, sok utcányiról. A diszpécser utána csúnya szavakat volt hallgatni kénytelen.

    Az eset óta (bár nem biztos, hogy emiatt, lehet, hogy csak időbeli, véletlen egybeesés) szünetel a táblagépezés, a kesztyűtartóban pihen az eszköz. Amelyet elvileg nem is lehet másra használni (a gusztustalanul drágán megvásároltatott, saját tulajdonú játékszert!), ugyanis minden beállítási lehetőséget, meglévő programokat, a wifi-hozzáférést is letiltottak róla előre. Ez mondjuk csak a félelmetesen pofátlan eljárás miatt zavar, a rendkívül primitív korlátozást, a Google Parental Controlját minden segítség nélkül, két perc alatt hatástalanítottam, és csak azért nem rootoltam egyelőre az egész szart, mert félek, azt észrevennék távolról is, meg így már minek. Szóval most nincs tablettázás, újra az URH vartyog – már ha egyáltalán.

    Mert hogy a megrendelések száma visszaesett. Én ezt mondjuk csak annyiban észlelem, hogy nagyobb lélegzetnyi szünetet tart a beolvasó két cím beolvasása között, de olyan is van, hogy akár egy komplett Sitali légzőgyakorlat is beleférne. Mivel én eddig csak nagyon ritkán nyúltam a rádióhoz – a vállalhatalanul megalázó és ráfizetéses telefonos tarifa miatt –, csak akkor nyomtam gombot, ha unatkoztam, gyakorolni akartam a várost és/vagy nagyon nem ment a belvárosi utca, illetve ha az üres hazagurulás helyett jól jött egy reptéri előrendelés, nekem hatalmas növekmény állt be a felvett címeim számában: kettőnyolcvanért már beszálltam én is a játékba. A többiek, akik eddig is a rádióból éltek, viszont sírnak, és joggal.

    Ez, amelynél most vagyok, ugyanis egy szotyitaxicég, vagyis annak köszönheti gyors felívelését, hogy pár éve, amikor előbukkant a nagy büdös semmiből (ahová lassan visszamegy, mint mindannyian), úgy verbuvált utazóközönséget magának, hogy mocskos módon aláígért a konkurenciának, verhetetlen (és csak adócsalással, illetve a munkaeszköz, a kocsi felélésével tartható) árat kínálva, a tömegközlekedés konkurenciájává züllesztve a taxit. Az az ábrándos tekintetű, ápolatlan, szarrágó tarisznyarák árérzékeny réteg, amely vevő volt erre, eltűnt a piacról. Szerintem nem kár érte: olyan is volt, hogy (még az előző cég színeiben, ahol fuvarkényszer volt) én adtam nekik egy ezrest, hogy hívjanak inkább kocsit a konkurenciától, és felejtsük el egymást. De meglepve hallom és olvasom, hogy vannak, akik visszasírják őket.

    Bár valahol igazuk van, hiszen minőségiutasszám-növekedés nem várható úgy, hogy igénytelen, végstádiumú, hajléktalan alkoholisták kinézetét hozó sofőrök és szakadt, véres torkú, a közlekedés többi résztvevőjét is súlyosan veszélyeztető autók nagy számban fordulnak elő nálunk (talán csak az előző cégem nappalosai és droidautói tudják a mostani flottát és legénységet überelni). Arra meg valóban nem számíthatnak, hogy utcáról, szabad akaratából, önkéntes választása alapján beül melléjük bárki is, amíg úgy néznek ki, mint akinek felrobbant a fogkefe a szájában. Amikor még fele annyiba került a Multicar-hangú, kilométer-milliomos, buszillatú dízelroncs kilométere a tegnapi kannásbort épp patakokban kiizzadó autóbérlő keze alatt, volt, aki várt rá húsz percet is a Király utcában szombaton éjjel; ma, amikor a zombi vezette betegágy pont annyit kóstál egységenként, mint a mindennap mosakodó pilóta karbantartott kocsija, már nincs ilyen, vagy nagyon kevés: aki még nem hallott a változásokról, és mindig kezében szorongatja a törzsutaskártyáját. Megjósolható volt ez, csak a cégvezetés nem látta előre, amely inkább bevetette a "varázsfegyvert": augusztus utolsó hetében a retrótarifát.

    Ugyanakkor én nem vagyok borúlátó: hiszen bizonyos szempontból most kezdtem újra taxizni. Eddig csütörtöktől vasárnapig kikapcsoltam az URH-t, csak zavart, most viszont élvezettel csapkodom a mikrofon gombját, és bár a nagypályások* és a batyusok** miatt sok címre esélyem sincs a szabályos teljesítményű rádiómmal, így is az eddigi címmennyiség sokszorosát veszem fel (ami nem nehéz: eddig épp hogy behozták a tagdíjam összegét a közvetített fuvarok). Kifejezett megkönnyebbülés, hogy nem kell éjszakai vagy másnapi városnézést tukmálnom a kocsimba eső külföldire, a fejpénz reményében erőltetett kuplerájokról és sztripklubokról nem is beszélve. Már két olyan szombat estém is volt, amikor csak magyarul szólaltam meg egész végig, furcsa volt, de jó. Nem győzöm itthon írni a Stan Getz-cédéket, mert szétosztogatom a jóra fogékony ízlésű utasoknak, akik teljesen megdöbbennek, hogy nem a Music FM szól nálam.

    Persze bizonyára csak szerencsés voltam eddig, egyetlen durva mellényomásom sem volt az elmúlt négy hétben, semmi nem fizetés, behányás, agresszivitás, sőt, a reggeli, hazarepítő Ferihegy is többször jön össze, mint nem, csak immár nem fapados díjszabással, hanem végig órával, nem megalázó mértékű borravalóval. Aztán ha egyszer tényleg elindul a táblagépes címkiadás, a belvárosi tutimban ácsorogva nyilván ugyanúgy megkapom a közeli címeket, mint ahogy eddig is jó voltam rájuk akár egy perccel is sokszor, és ha valahol a külvárosban is megtalál egyszer-kétszer a műhold jártamban-keltemben, az lesz a bónusz: tényleg a létező taxisvilágok legjobbika lenne számomra az a működőképes csendes címkiadás, amely magától dobálja utánam a munkát, miközben én Lou Reed-muzsika mellett olvasgatok.

    Viszont minden bizonnyal megint cégváltás előtt állok. Nem holnap, talán nem is a jövő hónapban, de nem sok keresnivalóm van itt már. Igazából azt sem tudom, miért pont ide vetődtem akkor, amikor a gengsztertaxitól jönnöm kellett; azt hiszem, csak az szólt a mostani utasüzér vállalkozás mellett, hogy kis összegű volt a kaució, részletekben is lehetett fizetni, a matricájuk mégiscsak gerjeszt valami bizalmat, ha meg épp rongálni akartam volna a gurulómat***, megrendelőjük is akad(t), tengernyi. Kevés céges tapasztalatom alapján egyébként mind ez idáig meglepően taxiscentrikusnak tűnt a vezetés (vakok között félszemű), de a rám kényszerített bóvli vágódeszkával, a rajtunk kikísérletezni szándékozott, használhatatlan címközvetítő programmal a sárga földig lejáratták magukat. A hitelüket mégis ott vesztették el teljesen nálam, amikor a céges POS-terminálhoz ingyen járó, az elfogadott hitelkártyák típusát feltüntető, a rendeletben kötelezően előírtan a jobb hátsó ablakra ragasztandó matricát ötszáz forintért adták, természetesen számla nélkül, zsebre. Szorozzuk ezt be hétszázzal, mert akkor még annyi autó dolgozott nekik, csukjuk be a szemünket, és kívánjunk valamit.

    Tegnaptól sokkal kevesebben vagyunk: ezentúl külön napja van a kilépőknek is, amikor a pénztár zárva, és csak a leszerelőkkel foglalkozik a központ. Megbízható források szerint több mint százan mentek most dalolva, amit az sem ellensúlyoz, hogy egyhavi tagdíjmentességgel ugyanakkor hozzánk édesgetődtek egy még elbaszottabb brigád disszidensei.

    Amúgy is: fogalmam sincs, hová léphetnék innen. Kis nyugalom kéne: két-három olyan hónap, amikor mindenki hagy dolgozni, nem kell váratlanul kauciókat fizetnem, uzsoraáron felesleges biszbaszokat vennem, saját pénzen lekampányplakátolnom a kocsimat százezrekért, amikor nincsenek váratlan kiadások, de van viszont egészség. Talán úgy járok a legjobban, ha egyelőre kivárok itt, aztán esetleg, cérna szakadtán megveszem a taxismutyis, aranyárú szabadjelzőt, és megállok a magam lábán addig, míg megjelenik az a társaság, amely – kellő címállomány birtokában persze – bevezeti a felvettcím-arányos takdíjat, és akkor az összes kanyhalló telefonszám-tulajdonos vagy követi a példát, vagy meglátogathatja az anyját. Erre egyébként van is remény: a korábban itt már dicsért, később barátilag bitumenig lebaszott Taxilike állítólag végül beruházott annyit, hogy mégsem kell temetni őket, úgy hírlik, a természetes konkurenciájáról is le tudott szakadni, így prototípusa lehet talán annak a fuvarközvetítőnek, amely nevét kimondva nem gyűlik azonnal turha a taxisgaratra. Szurkolok nekik, már csak azért is, mert az egyik tulajdonos (aki most már törzsutasom) zenei ízlése nagy mértékben fedi az enyémet.

    Főleg amióta neki is adtam cédét.

 * Akik olyan idővel vesznek fel címet, amely alatt fizikailag lehetetlen a vállalt időben odaérni (pl. három perccel a Nyugatitól Káposztásmegyer)

** Az URH megengedett teljesítményét megsokszorozó beépített eszközt vagy saját átjátszóállomást használó taxis

*** Ft/összes kilométer