Tanúsíthatom, a pénz tényleg szagtalan, vagy ha van is bűze, nagyon gyorsan elillan, miközben maguk a bankjegyek is szublimálnak. Reggel kicsaptam az asztalra egy köteg bankót, rá a slusszkulcsot nehezéknek, hogy a szél el ne vigye, mert nekem kell elvinnem délután. A kocsitulajnak, mert bérlem az autót, a taxistársaságnak, mert tagdíjat kell fizetnem, ugyanott leadnom a méltányosságból részletekben is fizethető kauciót. Aztán máris ott tartok, hogy épp csak tudok tankolni. Ez a hónap veszteséges lesz még, komolyan deficites (az egyszeri, de jelentős kiadások: taxistanfolyamok, vizsgák, kaució, tagdíj, bérleti díj előre, okostelefon, navigáció, apróbb biszbaszok miatt), mégis töretlenül nyertesnek érzem magam.
Nehéz visszaszokni arra, hogy a pénzhez való viszonyom nyomokban a Tesco-pénztároséra emlékeztet: csak kezelem a fizetőeszközöket, semmi személyes közöm hozzájuk, közvetítem őket az utasok, a kocsitulajdonos, az adóhatóság (included tébé), a taxistársaság és a benzinkutak között. Egy bizonyos határig legalábbis: ez a demarkációs vonal (huszonöt munkanappal számolva) körülbelül tizenötezer forintnál van. Ezt átlépve kezdek a saját zsebemre dolgozni, addig a császárnak és az illetékes királyoknak, kiskirályoknak adom meg, ami a jussuk (az Isten ebből a játszmából kimarad). Az autó bére napi hatezer forint (de számoljunk hétezer-kettőszázat, mert azokra a napokra is fizetni kell, amelyeken nem dolgozom), és kb. ugyanekkora summát tesz ki a tagdíj, a közteher és a napi gázszámla is összevonva (én ugye légnemű naftát tankolok).
E tételeknél azért ködösítek kicsit, mert a tagdíj pontos összegéből bennfentesek azonnal rájönnének, melyik csapatot gyengítem erősítem, azt pedig a legkevésbé sem szeretném. Biztos, hogy fogom szidni a céget néhol, és nem szeretnék beazonosítható lenni, érthető okokból, de, bármilyen meglepő, dicsérem is őket várhatóan és visszagottan néha – ezt pedig nem tenném ingyen, és senki nem ajánlotta fel, hogy cserében tagdíjkedvezményt kapok. Bár most éppen haragszom rájuk, mert a napokban teljesen tévesen etikai bizottság elé rendeltek, és amikor kiderült, hogy ők néztek be valamit, annyit sem mondtak, hogy bocs, csak az egyik döntnök szólt ki, hogy "minden rendben, kolléga, mehetsz dolgozni". Nos, nagyon nincs minden rendben, én emiatt az idézés miatt nem tudtam aludni, egyrészt az idegesség ébren tartott, fogalmam sem volt, mit követtem el, mert azt nem árulják el a "tárgyalásig", hogy fel tudj készülni a védelemre, pedig ez a jog az utolsó anyagyilkost is megilleti, másrészt időm sem nagyon volt rá, mert az ilyen autodafékat – érthetően – nem az éjszakai munkarendemhez igazítják.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom, hogy olyan kemény etikai szabályrendszere, gyakorlatilag saját törvénykönyve van a cégnek, amelyhez foghatót utoljára a nyolcvanas évek végén, az akkori, még állami óriásvállalat Főtaxinál tapasztaltam, s amely hangsúlyosan védi az utast, gyakorlatilag abból kiindulva, hogy mindenkor igaza van (még akkor is, ha behány az autóba, csak fizesse meg), de legalább ilyen nyomatékot helyez arra is, hogy a saját alkalmazottai és alvállalkozói érdekeit óvja – akár a másik alkalmazottal, alvállalkozóval szemben is. Nem lehet ezt másként, nem lenne értelme. De azért ahogy elnéztem a hat- vagy héttagú, letagadhatatlanul taxisfejű figurákból álló, ám magát Alkotmánybíróságnak képzelő testületet, még kínomban is majdnem hangosan elröhögtem magam.
Egyébként is, most, hogy gyakrabban kellett bemennem a központba, és tényleg sok kollégámmal kontaktáltam már, revideálnom kell ezt a korábbi, még rózsaszín szemüvegben írt megjegyzésemet. Nos, maradjunk annyiban, hogy már levettem a pink okulárét, amúgy sem állt jól. Összefutottam nem egy igazán értékes és érdekes arccal, sőt, velük először, ez volt az oka kezdeti lelkes elfogultságomnak. De azért jövő hónapra már egyben fizetem be a védelmi pénzt tagdíjat, úgy olcsóbb, meg aztán akkor havonta csak egyszer kell bemenni a bázisra, az nekem bőven elég lesz. Taxis vagyok, mit érdekelne engem a taxizás maga?
Na de vissza az anyagiakhoz, mert ez a mai napra rendelt kinyilatkoztatás tematikája. E – valljuk be – kiemelten fontos szempontból sem bántam meg a nagy coming backet. Nem mondom, voltak az életemben jobban jövedelmező időszakok (főleg a szaksajtóban főszerkesztőként, divízióvezetőként kerestem nagyon jól – csak azt nem tudom, hová tettem a megtakarításom, azóta sem találom –, de a kezdeti újságírói évek is átlag feletti jövedelemmel jártak, akárcsak az első taxis felvonás második fele), ám a könyökvédős, minisztériumi tisztviselői kisiklásom alatti fizetésemet már most überelem (persze nem napi nyolc, pénteken öt és fél órai munkahelyen tartózkodással, szabad, nem egyszer hosszú hétvégékkel). Úgy lőttem be, hogy a napi huszonötezres bevételnek meg kell lennie, és átlagban, göngyölítve meg is tudtam csinálni az elmúlt alig három hét alatt, bár a helyismeretem csak lassan tér vissza, illetve frissül, ahogy a taxis folklór mondja: GPS nélkül még a kocsiban is eltévednék. Úgy is összejött, hogy voltak nagyon gyenge napok (ilyenek például a vasárnapok, amikor minden szórakozóhely zárva van, terveim szerint ki is hagyom őket, amint tehetem, ez a nap lesz a pihenőnapom, ahogy az Úr is rendelte), igaz, ezt ellensúlyozták nagyon erősek, rendkívüli bevételi forrásokkal (amelyekről majd egyszer máskor írok).
És azért is vagyok mérsékelten derűlátó hosszú távon, mert a taxiscéh, amelybe magam is betömörültem – és itt megint az IRL felismerhetőség határait feszegetem – azon túl, hogy az évek óta tartó és áldatlan negatív árversenyben is igyekszik megfelelni, olcsó telefonos és törzsutastarifával, jelentős számú meghatározó szórakozóhely szerződéses partnere, amelyektől a beülős utasokat ugyan még mindig kedvezményesen, de már az elfogadhatóhoz közelítő áron lehet transzportálni (az elfogadható és méltányos ár szerintem és az általános nemzetközi gyakorlat szerint kilométerenként egy liter üzemanyag ellenértéke, és én ugye gázzal járok, az még olcsóbb is, mint nálunk egy kilométer kettes díjszabással), ezenkívül, turistaszezon lévén, előfordul, ha nem is gyakran, hogy integetős-beesős utas is akad, akiknél az éjszakai tarifa alkalmazható. A diszkók és egyéb szórakozóhelyek nem szezonálisak, télen is működnek, sokszor telt házzal (sőt: gondoljunk csak a WB-tragédiára, az is januárban volt), így remélhető, hogy a napi nívó megmarad, sőt, bízom benne, hogy a folyamatos városismereti fejlődésem a – nem létező – brifkóm dagadásában is megnyilvánul. Mindenesetre tökéletesen kiderült, hogy taxisreneszánszomhoz a lehető legjobb pályát választottam: ha nem ehhez a csapathoz kerülök, hanem olyanhoz, amelynél szinte kizárólag a minél szűkebb idővel felvett címekből kellene megélnem, már most belebuktam volna a kalandba.
Hogy miért bérlem az autót, amikor sajáttal sokkal több pénz maradna a zsebemben? Konkrétan havi száznyolcvanezer forinttal, lehetne rávágni. Csakhogy ez több okból sem igaz. Egyrészt azt a kocsit meg kell venni, és mivel készpénzem nincs rá, családi-baráti segítséggel is csak egy önrésznyit tudok előteremteni, kölcsönre vagy lízingre szorulok. Egy egészséges, négyéves, már elgázosított vagy elgázosítható (de borzalmas ez a szó, így leírva veszem észre, nem is használom többet, megígérem) autó havi törlesztőrészlete hatvan, de inkább nyolcvanezer forint öt évre, és ezzel máris összébb zárult az olló. Aztán onnantól a jármű minden nyűgét-nyilát nekem kell állnom: az évenkénti vizsgáztatást, a várható szervizköltségeket, a drosztdíjat, a biztosításokat, míg most ezek a tételek a tulajdonost terhelik, s a javíttatás ideje alatt természetesen bérleti díjat sem kell fizetnem az érintett napokra.
Na de mi van, ha beteg leszek? Visszaadom, és a tulaj kiadja másnak arra a hétre? Az én cégemre felmatricázva, az én kódszámommal? Nem hiszem. Fizetnem kell a "betegállományom" alatt is? Nem tudom, de tartok tőle. Ezt eddig meg sem kérdeztem. Nem mintha ágynak szeretnék esni, tavaly télen, remélem, egy életre kibetegeskedtem magam, de a döglődés sajnos nem szabadon választott gyakorlat. Idén szabadságra, nyaralni, wellneszelni, síelni vagy szafarira már úgysem megyek, de ezzel kapcsolatban is hasonló kérdések merülnek fel. Azt már tudom, hogy tagdíjat szabadság alatt is fizetni kell, amit rendkívüli éhségérzetre valló méltánytalanságnak tartok, azt pedig csak reményleni tudom, hogy maródi állapotban mentesülök alóla, más, általam ismert társaság gyakorlata legalábbis ez. Jellemző a gyors döntésem okozta kapkodásra, hogy még ennek sem jártam utána – nem mintha lett volna választásom.
Így már talán látható – azt is figyelembe véve, hogy legalább ötévente aztán minden kezdődik elölről, újautó-vásárlással –, hogy a bérlés vs. részletre vétel-lízingelés csörtéből ugyan a saját jármű birtoklása kerül ki minden szempontot megvizsgálva, de nem nagy fölénnyel – bár nagy súllyal esik a latba a tulajdonlás szabadságérzete is.
De az észérvek mellett az eszetlenségek is komoly súllyal esnek latba, bár ezekkel nehéz számolni: amikor a híresen határozott habitusú, de a taxisrendelet témájában az (egyébként ex-taxis) elődjéhez hasonlóan tökölős Tarlós és a töketlen (tökéletlent akartam írni, de már nem javítom ki), közlekedésbuzi Vitézy Dávid gyerek, aki Orbántól megkapta Budapestet terepasztalnak, hogy hadd játszódjék, összevissza ötletelnek, majd visszakoznak, nagyon kockázatos döntés belevágni egy többéves lefutású beruházásba, amelyet aztán szinte lehetetlen korrigálni. Mert az hagyján, hogy bilikék helyett esetleg mégis Hello Kitty-színű lesz az egyenbérkocsi, a fóliázás több százezres költsége nagyjából ugyanannyi marad. De ha megvettem már hitelre a négykerekűt, és utána találják ki, hogy csak azok a verdák felelnek meg a kritériumoknak, amelyeknek legalább négy méter hosszú az áramszedője, hátul van a légcsavarja, és természetes alapú, környezetbarát lenvászon az orrvitorlája, én addig blokádolok újra, míg amnesztát nem kapok, vagy amíg a biológiai szükségleteim engedik.
Utascsevej