Amikor – három éve már – újra beültem a bal egybe, és idetettem az első posztot, úgy terveztem, sokkal inkább énblog lesz ez, mint taxishírlevél-folyam. Főleg rólam szól majd, arról, bejött-e, hogy hátast-seggest ugrottam a múltamba, felhagyva a több mint két évtizedes értelmiségilét-kísérletezéssel. Azt hittem, írok majd vidám és szomorú történeteket a mindennapjaimról, tanulságosakat is. Elemzem, hogy vette a család az életritmusváltás akadályát, belülről figyelem, mennyivel tolerálja nehezebben a szervezetem, mint huszonéve, hogy este reggelizem és reggel vacsorázom (az ebéd az többnyire kimarad). Kíváncsi voltam, hogy feltalálom-e magam még a fél- és alvilági éjszakai életben, alkalmas vagyok-e még az egészséges csibészségre éppúgy, mint a minőségi szolgáltatásra (már ha igény van rá, és valaki megérdemli). Aztán mégsem írtam le a válaszokat, legalábbis nem részletesen, pedig az eldöntendő kérdésekre egyértelmű igenek adódnak csak, és az analízisek végeredménye is kedvezőnek mondható.

Mert nem posztolok semmi személyeset: ha csak arról elszólom magam, hogy mikor tartottam szabadnapot, már komoly támpontot adok a beazonosíthatóságomhoz. Márpedig az utasneppercég, amelynek matricáját a kocsim oldalán hurcolom kicsit sem büszkén, valószínűleg ugyanúgy megadta már rám a kilövési engedélyt, mint a BKK, amelynek szintén ott szégyenlik a logója az autóra rondított sárga kotonon. Sőt, most elég stabilan úgy gondolom, jó darabig, talán végleg egyáltalán nem folytatom a blogot: az Uber, a fuvarkufárok, a taxirendeletek (fővárosi és országos), a BKK tematikáját már unom, arról meg már rég beszámoltam, hogy hová hugyozok, ha épp szarok mindenre. Más érdekes pedig vagy nem jut eszembe, vagy nem kiabálhatom világgá, ilyen vagy olyan okokból.

    A BKK-hoz ugye kényszerű kötelem fűz, de azt, hogy miért nem hagytam még ott a fenébe az ex-szotyifuvarkufárt, jó ideje nem tudom magamnak megmagyarázni. Pedig immár három évre visszatekintő kimutatásom szerint eddig minden hónapban több bevételt, sőt, darabra több fuvart szereztem utcáról beülős-integetős kanyarokból, mint tőlük – szerintem jóval több címet utasítok el, mint amennyit felveszek, és az állandó utasaim száma is szépen növekszik (őket is mind az utcán találtam). Eddig a céges címszerzésre mint afféle második lábra áldoztam vagyonokat, de amennyi taKdíjat már betalicskáztam a kasszába, abból akár bionikus műláb is összejött volna. Köszönnöm nincs mit: megvetettek velem a csendes címkiadáshoz egy akkor talán tizenötezret érő, gagyi-kínai tabletet hatvanezerért, másra nem voltak hajlandók feltelepíteni a címkiadó szoftvert, mondván, csak az ő "minőségi" deszkájukon fut jól. (Ma már persze bármilyen androidos telefonra felnyomják, amióta kimerült a raktárkészlet.) A tavalyi Sziget alkalmából utólag róttak ki pluszsarcot minden szerződött taxisukra, ha dolgozott az érintett héten, ha nem. Nemrég emelték a havi harácsot, így (a POS-terminál havi bérleti díjával együtt) immár 94 ezer Ft, illetve 99 ezer, ha két részletben fizeti valaki, elég szép kis uzsora (de mindezt összeszedtem már itt, bővebben, érthetőbben).

    Újabban, és főleg a Sziget ideje alatt volt feltűnő, ha nem találnak önként ajánlkozó fuvarost a címeikre, a diszpécser erővel küldi oda az általa kijelölt kocsit, akár kilométerekről, tökön-paszulyon át. Valószínűleg vezetőségi utasítás, hogy így kell eljárni, de különösen annak a vértahó és agresszívan ostoba bemondónak áll nagyon jól, aki élvezi is, és akit, úgy hírlik, mérhetetlen arroganciája miatt, illetve mert már nem csak a taxisoknak, de az utasoknak is beszólogatott, előző helyéről csúnyán kirúgtak. Nem baj, nekünk jó, majd eltartjuk őt is, cserébe leugat, de lagalább közben kellemes az orgánuma. A parancsuralom egyébként engem nem nagyon érint, hiszen ha címre zavarás van, akkor utas is akad, úgyhogy én ilyenkor kikapcsolom a francba a tabot és a rádiót, odajön hozzám vagy leint, aki akar, diszpécser nélkül is. De először, amikor meghallottam a fenyegetőző parancsokat, azt hittem, valami gyökeres változás történt, amíg nem figyeltem, és nem nekünk kell ezentúl behordanunk havonta a szűk százezret, hanem a címkufár utal a számlánkra minden másodikán legalább ennyit, mint alkalmazott beosztottjainak.

    Eddig minden hónapban elhatároztam, hogy kilépek a cégtől, van is bent százezer "kaucióm", jobb helye lenne nálam. Aztán mégis minden havi zárásnál azt hozta ki a könyvelésem, hogy paraszthajszállal, de még mindig épp megéri maradni, legalábbis azokban a hónapokban, amelyekben sokat dolgozom – bár olyankor is hét-nyolcszáz forintba kerül egy vett utazás. Csakhogy én minden fentebb és korábban elsírt szemétkedés és keresztbe tevés ellenére szeretek még taxizni, imádom a várost, nem tudom megunni, mindennap tanulom, és ez leginkább ezzel a címfelvevős módszerrel lehetséges. Ennek ellenére most megint úgy érzem, hogy szeptember elején meglépem, ami logikus lenne már rég. Annál is inkább, mert most ment el (úgy tudom, nem is teljesen magától) a társaság egyetlen vállalható, kedves egyénisége, aki ugyan pont a pénztárban ült, és ő vette el tőlem a pénzt, ami mindig felért egy foghúzással, de a kedves mosolya volt a Lidocain hozzá. Hát, most már ez sem lesz. Bár nyilván fogalmad sincs, ki vagyok, kézcsókom, Brigi, hiányozni fogsz. 

    Hál'istennek vége a Szigetnek. Én idén is szinte teljesen kihagytam, mindig erős hökkenettel látom, ahogy hordákban, három tömött sávban csődülnek ingajáratban a Jégtörő utcába vagy a Mozaik utcai Mol-kútra a taxik (amióta besárgultunk, még látványosabb), hogy hazaszállítsák a hajnalra fekve hányós, péntekig csak erősen porlepte, tegnapelőttől ma hajnalig már varacskos módon sáros úri közönséget. Egyszer én is próbáltam tavaly, beálltam a karavánba, aztán, mert az én autóm is ugyanígy nézett ki a nyolcadik kerületi hostelhez teljesített fuvarfeladat után, mint a kollégáé itt a tegnap készült képen, és a szűk négyezres fuvardíjhoz még kétszer annyit kellett hozzátennem, hogy a kárpitot, padlót, plafont leganézzák, többet nem. Maradok inkább a belső kerületekben ilyenkor is, és mert a többiek zöme kirajzott a szintén kitelepült részeg punkokat transzportálni, rekordbevételeket csinálok a hátramaradt civilizált utazóközönséggel, mint tegnap is, mindenféle fuvarközvetítés nélkül.

    Persze nagyon kell vigyáznom, nehogy egy migránst nézzek hazánkban legálisan turistáskodó, más rasszhoz tartozó, színesebb bőrű turistának, mert, mint az MTI nyomán több lap is megírta, "... ha az ellenőrzés során migránsok szállítására utaló körülményt észlel", feljelentést tesz a NAV. Értik: az adóhivatal. Megrendítően nagy fejszerkezettel, és nem kisebb magabiztossággal elegy opportunizmussal megáldott önjelölt érdekvédőnk, Metál Zoltán is azt nyilatkozta valahol, hogy ha csak pár száz métert szállítja egy magyar taxis a bevándorlót-menedékkérőt, már embercsempésznek számít, és joggal sújt le rá a törvény szigora. Ha meg, ettől megrémülve, véletlenül megtagadja a fuvart egy drosztról, esetleg – hívásra – egy panzióból a migránsnak kinéző, de amúgy makulátlan papírokkal bíró, itt élő, dolgozó, tanuló, sötétebb bőrű jófiútól, akkor a taxirendeletben is lefektetett fuvarkényszer megsértése miatt vonják be az engedélyét – ezt már nem ő mondja, hanem én. Elmeroggyant ország, ez, bazmeg: én taxisnak szegődtem, nem határőrnek, kalauznak, vagy koncentrációstábor-felügyelőnek. Amúgy a migrációs kérdést (érintve a hazai taxisok és más söpredék hozzáállását éppúgy, mint a hasonlóan humánus hivatalos kormányreakciót) már januárban kitárgyaltam itt, amikor még Orbán hagymázas álmaiban sem merült fel a kerítés ötlete, pedig az árnyéka már rég rávetült e lángoktól ölelt kilencvenháromezer négyzetkilométerre – mást hozzátenni most sem kívánok.

    Na de vissza az én (egyelőre csak belső) emigrációmhoz. Taxizom tovább, csendben, megpróbálok észrevétlen maradni, nem látszani itt, a kis szigetemen, hiába néz rám a térfigyelő kamera. Ahogy én sem látom, mi folyik ebben az országban, mert élőben átalszom, estére meg, amikor szembesülök a hírekkel a neten, már olvasmányélménnyé szelídül ez az egész nappali rémálom. És bár a múltkor már majdnem meginogtam, amikor úgy tűnt, lehetőségem kínálkozik visszatérni a "polgári" világba, egy kis túlzással teljesen vállalható pozícióba, amely mellett akár még taxizhattam is volna másodállásban néha (biztos nem csináltam volna a kettőt együtt, de az elvi lehetőség ott lett volna), nagyon örülök, hogy végül erre mégsem került sor. Az éjszaka gyönyörű ékszerdoboznak látszó szemétdombon, a városban vagyok otthon, és ha nem is kaparok ki minden műszakom során gyémánt félkrajcárokat, az esélyem legalább megvan rá.

    És ha ezt megpróbáljátok elvenni, képzeljétek magatokat bármilyen magasan fölém polcolt paprikajancsinak, az Úristen irgalmazzon néktek.

A nyitóképet a Totalcarról, a koszos autóbelsőt a Facebook Ami a taxiban elhangzott c. zárt csoportjából (a közzétevő kolléga utólagos engedelmében bízva) loptam, a többi fotót meg innen-onnan a netről: egy taxis olyan könnyedén lépi át a szerzői jogi aggályokat, mint éjszaka a záróvonalat.