Többször is említettem már: egyik legfőbb motivációm az éjszakai taxizásra, hogy minél hányavetibb flegmával szarhassam le, ami az országban nappal történik. Arról a műhelytitokról viszont csak érintőlegesen szóltam még, hogy eközben, a sötétség leple alatt, összevissza hugyozom a várost. Ami megkönnyebbíti a hólyagom, felszabadítja a lelkem, kielégülést hoz, illetve felruház a visszafogott társadalmonkívüliség bohémságával.
Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, nem feszélyez engem is gyakran, hogy a vesém kocsihoz kötve is teszi a dolgát, miközben a prosztatám is egyre jobban belepofázik urinális szokásaimba. De, mert vagyok annyira intelligens, mint egy beltenyésztett, bumfordi bulldog, arra azért nagyon vigyázok, hogy sose az aszfaltra üssem a sárgáját: a legnagyobb szükség idején is megkeresem a natúr anyaföldet, mert kötődöm hozzá, bár nem vagyok gyökér.
Összességében elmondhatom: (a romkocsmák és kuplerájok között bandázó, brit bunkók és a hajléktalanok után) talán az éjszakai taxisok adóznak a legtöbb csöpp vizelettel a a budapesti éjszakának. Brunzérmesek. De mielőtt vesekövet vetnénk rájuk, gondoljunk bele, hogy járhatnának el másképp? Nyilván minden taxisnak van törzsbenzinkútja, ahol naponta megfordul, ezeknél nem gond a vécéhasználat, akár úgy sem, ha nem tankol épp a betérő. De idegen helyen elkérni a kulcsot megalázó, főleg, ha egyébként nem is veszünk semmit. Ugyanez a helyzet a kocsmákkal, klubokkal: egyszer-kétszer talán megjátszható a bekéredzkedés, de én kihagyom ezt, ha egy mód van rá. (Volt olyan, hogy inkább százkilencvennel hazarongyoltam, mintsem bárhol is házaljak a szükségletemmel; igaz, akkor nyomósabb problémám volt holmi pisilhetnéknél.) Az éjjel-nappali Tescók persze minden igényt kielégítő szolgáltatást nyújtanak (mosdók terén legalább), de már többször is sikerült úgy berontanom, hogy a kedves takarítószemélyzet éppen munkában volt, várnom kellett – meg aztán ezek a bevásárlóközpontok nem is nagyon esnek útba.
Budapest húgy- és szarszagtérképének megrajzolására már többen tettek kísérletet: ennél frissebb fertőbédekkert is olvastam az elmúlt egy-két hónapban valahol, de egyszerűen nem találom. Mindegy is, a helyszínek, talán a most menő gyagyisírkő-alapanyagba dermesztett Baross tér kivételével, továbbra is tocsognak a pisiben, illetve egyéb,
DNS-minta vételére is alkalmas salakanyagokban. Van itt egy kiváló térkép, amely összegyűjtötte a székesfőváros nyilvános vécéit. Igényes munka, de sajnos használhatatlan, akárcsak az általa ábrázolt illemhelyek többsége. Mint a hazai brunyáldák nagy kutatója, mindössze három olyan éjszaka is működő pénzbedobós bódét ismerek, amely az esetek többségében üzemel, és úgy ahogy karban is tartják erre kiképzett klotyóklínerek. Más dolog, hogy a zöld konténerek nagyon gyakran elnyelik a pénzt (ügyes), anélkül, hogy kegyelmezőn kattanna a mágneszár. És akkor jön, vármérséklettől függően, az éktelen káromkodás, ajtórugdosás, végső esetben a bodega telibe lehugyozása. Márpedig három éjszaka is igénybe vehető nyilvános vécé egy majdnem kétmilliós városban, ott, ahol jelentős a turisták buliforgalma (akik pont azért jönnek, hogy jól megjárassák a veséjüket-májukat), akkor is kevés, mint börtönben a vészkijárat, ha éjjel-nappal üzemképesek, és óránként takarítják őket, ahogy most nem.
Nyilvános vécé a Bazilikánál. Általában működik, de megbízhatatlan: a százast és a kétszázast nem mindig fogadja el, vissza nem ad. A József nádor téri (a Nemzetgazdásági Minisztériummal szemben) zöld kulipintyó lassan kiesik, mert fűtött típus, ilyenkor már beköltözik egy évek óta a téli szezonban ott lakó hajléktalan –; az Uránia előtti általában tartja magát, de mert frekventált helyen van, gyakori a sorban állás
A taxisok annyiban mégsem hardcore hugyozók, hogy a főváros felkapott húgymágnes helyein csorgassanak a flaszterra: mivel együtt élnek a várossal és belőle, nem piszkítanak oda, ahonnan esznek. Én (és tudom, nem vagyok ezzel egyedül) kifejezetten keresem a bukolikus idillt, azokat a helyeket, amelyeken az ürítkezés feltöltődéssel párosul, ahol miután utolsó cseppig kiélveztem az egészségügyi szünetet, még egy-két percig panteista derűvel szemlélhetem a környezetet, szívhatom be az avar és a fák illatát. A múltkor a Budakeszi út ilyetén vadromantikája ihletett meg, de a Nagykovácsi út semmivel nem kevésbé romantikus helyszín, ha sliccét lehúzni kényszerül az utazó. Ha dohányoznék, dolgom végeztével itt bizony hátradőlnék öt-tíz percre, élvezném a csendet, és a bláz mellé jó levegőt harapnék. Így csak magában habzsolom az ájert. Éjszakai képet készíteni értelmetlen lett volna a tök sötétben, egyáltalán nem adná vissza a hangulatot, de a Google Maps nappali fotóján is átjön talán, hogy az itt kicsavart répa semmiképp nem kerülhet egy kalap alá mondjuk a Nyugati felüljáró alá csurgatással.
Belbudaibb helyszín a következő, de legalább annyira szeretem, mint a Budakeszi vagy a Nagykovácsi út kies természetközeliségét: itt, a Pasaréti úttól kb. 50 méterre, a Radna utca alsó szakaszán a civilizáció is beszüremkedik egy transzformátorszekrény alakjában, de a teret még mindig a zöldfelület, a fák uralják. No meg persze a vadpolgári milliő, a villák közelsége. Ami egyébként, úgy tűnik, egy nappal arra kószáló hátizsákos vándort sem tartott vissza abban, hogy dolgát végezze, éppen akkor, amikor a Google-car lencsevégre kapta körülbelül pont ott, ahol én is el szoktam engedni éjszakánként a hólyagom záróizmát (ide kattintva, nagyban jobban látszik a bátor pisikalóz, de talán itt, alant is kivehető).
Nagyon fontos, hogy az éjszakai taxis úgy jelölje ki (és meg) természetes piszoárjait, hogy azok lefedjék az egész várost. Ez már öt-hat ilyen telephellyel megoldható, hiszen éjszaka nincsenek távolságok, Budapest bármely pontjáról elérhető kell legyen az egyik tíz percen, negyed órán belül. Igen, előfordulhat esetenként, hogy ennél rövidebb idő alatt kell gyors döntést hozni, de az csak kényszermegoldás lehet: az ilyen vészpisilések hozhatnak ugyan fellélegzést, de ezen túlmenően nem tesznek hozzá az éjszaka értékéhez semmit. Egyébként a tapasztalt városhugyozó ösztönből azért találhat prompt is olyan helyeket, amelyek mindenben megfelelnek a kulturált köztéri vizelés íratlan szabályainak. A Budapesten meglepően nagy számban előforduló erdős területek adják magukat, de nem kevésbé a vasúti töltések oldala: a Körvasútsor vagy a Mexikói út gyakorlatilag teljes hosszában rejteket és kiváló nedvszívó képességű talajt nyújt a szorult helyzetben lévő drájvernek. Olyannyira, hogy a Mexikói út itt, lejjebb látható részlete nekem immár ismerősként köszön vissza, legalább hetente egyszer, ha ott járok, de van, hogy többször is (éjszaka ezek a parkolóhely-foglaló biszbaszok le vannak hajtva, és az ott álló autók kényelmes fedezéket kínálnak).
A Belvároshoz legközelebbi szabadtéri vizeldém a Dráva utca spiccénél van. Ezt a deltás öblösödést évtizedekig ellepték éjszaka a taxisok: nem a feszülő hólyagjuk vezérelte azonban őket ide akkor még elsősorban, hanem a kiváló térerő miatt itt tudták kihozni a legtöbbet berhelt, batyuzott URH-jukból: annak gombját el nem engedve, tökélyre fejlesztett ritmusérzékkel veregették le lankadtabb figyelmű kollégáikat a címekről. (Egy-két konzervatív mohikán még most is dekkol itt éjszakánként, leoltott szabadjelzővel bízik a csodában, hátha még egyszer eljön az ő ideje, és rányomhat időszűkítéssel a kutyával, biciklivel és utólagos fizetéssel utazni kívánó utas rendelésére. Ezt sosem fogom megérteni, de biztos én nem tudok taxizni.) A Dráva-spicc jelen íráshoz kapcsolódó különlegessége még, hogy itt nemegyszer találkoztam már velem azonos okból ide térő rendőrökkel is, legutóbb még intettünk is egymásnak, amikor már nem volt elfoglalt a kezünk.
Nagyon úgy tűnik, a Városliget, mint éjszakaitaxis-hugyozó helyszín, el fog esni a múzeumi negyed megépülésével, a fakivágások, bekerítések miatt. De ma még a miénk (és a kutyásoké). Szépséghibája, hogy erős a konkurencia: a Dürer-kertből kiözönlő mulatozók ugyanúgy az Ajtósi Dürer sor felőli oldalon szabadulnak meg a feleslegessé vált literektől, mint a hajléktalanok; bár ők kissé beljebb bújnak, hálóhelyük a fák rejtekében van, míg meg nem jönnek a talajmenti fagyok. Mivel a hely forgalmas, nem annyira alkalmas az elmélyült, relaxációval egybekötött ürítkezésre, de előnye is van: fordult már elő, hogy mire visszaértem a kocsihoz, ott várt egy utas, határozott úti céllal, de türelmesen, megkérdezve, szabad-e már végre a taxi. Egy higinéiai kiskendővel elvégzett gyors kéztisztítás után az volt.
Utolsóként egy XVIII. kerületi relaxpontom emelném ki, a Péterhalmi-erdő szélén. Sokat mondok, ha két-három percre lakom innen, de a hajnali hazatérések gyakori rutinja, hogy megállok itt, mert úgy érzem, már nem bírom hazavinni a folyékony ballasztot. Furcsa dolog ez. De ha már így alakul, itt szoktam befejezni a napi könyvelést is, halk zenét hallgatok közben, vagy ha már felébredtek a madarak, inkább az ő daluk andalít.
Ezzel a békés képpel adjuk is át magunkat a levezető lírának. Bornai Tibor verse egyszerűségében is finoman fókuszál a feszültségre: felhívja a figyelmet arra, hogy a civizilált vizeléshez való jog a huszonegyedik században mindenkit meg kell illessen, korra, nemre, világnézetre, vagyoni állapotra való tekintet nélkül, urbánus környezetben is. Mert nem vagyunk az erdőben.
(Illetve én sokat, de nekem ott jó.)
Erre járt, nem is jött,
csak úgy hozta a lába,
bűntudatát rosszul leplezve arcán,
aki csak pisilni jött a cukrászdába.
Krémesnek, feketekávénak, szörpnek
reá nem hat illatos varázsa,
hiszen ő ilyet evett már,
és csak pisilni jött a cukrászdába.
De azért ő mégis ember,
ezt ismételgeti magába,
s eltűnik szem elől egy percre,
aki csak pisilni jött a cukrászdába.
Kifelé már könnyebb,
a pincér fölényes arccal néz utána,
- De hát kimenni csak szabad - gondolja ekkor -,
aki csak pisilni ment a cukrászdába.
(Bornai Tibor)
Utascsevej