A cégemnek üzenem: ne keressék tovább az orrukat, én megtaláltam, itt volt a privát életemben, a legszigorúbb magánügyeim között, beleütve a dolgaimba.
A taxistársaság, amelynek dolgozom – becsületére legyen mondva – percig sem rejti véka alá, hogy nem elsősorban azokra az önérzetes, a szabadságvágyat mindenek felé helyező kollégákra bazírozza a vállalkozását, akik nehezen tolerálják, ha belepiszkálnak a becsontosodott vagy még csak most porcosodó szokásaikba. Viszont ígéri, hogy akik vállalnak némi önfeladást, a szűzlányosan szűk budapesti taxispiacon is megfelelő mennyiségű fuvarhoz jutnak. Ez egy elfogadható kompromisszum, amelynek része például, hogy pörgős péntekeken, szikrázó szombatokon a beérkező, a kezelhetőség határán álló telefonosrendelés-mennyiség feldolgozása érdekében, a GPS-es követőrendszer segítségével, akár az égből is lecsapnak az utcai tarifájú fuvar reményében a drosztjuk felé settenkedő kollégákra, és keményen elküldik őket címre, hogy aztán negyedórás várakozás után előkerüljön a szállíthatóság határmezsgyéjén tántorgó hülyegyerek kedves utas, negyedmagával, az egyik diszkóból átszállíttatva a szűk baráti kört a másik zenés-táncos kocsmába, két BKV-jegy áráért, megspórolva így másik kettőét, illetve egy tízperces, józanító sétát a szabad levegőn. Nincs is ezzel semmi baj (túl azon az általános, nem társasághoz kötött, de vérlázító tényen, hogy ilyen, egyértelműen a rezsitarifa alatti kanyaroknak nem lenne szabad létezniük).
Logikus és szükségszerű, ha az egyre rekedtebb hangon címeket éneklő diszpécser megkapja a jogot, hogy ilyen esetben légiirányítóvá mutálódjon. Egy szavam sincs ellene, bár ez a gyakorlat kis híján haszontalanná tette a legutóbbi szombat éjszakámat, amikor legalább hétszer sikerült rajtam ütni így. Már mindenki rajtam röhögött, persze én is mosolyogtam, igaz, ez nem volt valódi vidámság. Talán megfontolandó lenne, hogy az egy műszak alatti eltéríthetőségek száma limitálva legyen, mondjuk öt alkalomban, de meggyőzhető vagyok, ha ez nehezen kivitelezhető, például többletadmisztrációt okoz. (A tényszerűség kedvéért: lehet, hogy csak hatszor keletkezett külső kényszer hatására fuvarkötelezettségem, és a többi, veszteségcsökkentésre is alkalmatlan, másfél villamosmegállónyi kanyart törzskártyáját már messziről lengető, kedves, már rég nem szomjas, de még inni kívánó tinédzsercsapattal teljesítettem, gombokért – a sűrűn sistergő istennyila akadályozott abban, hogy kis könyvelésemet oly precízen vezessem, mint szoktam.)
Belátom én, hogy a cég üzletpolitikája alapjában logikus, vagyis a telefonos rendelésállományt a lehető legmagasabb szintre kell növelni, meg kell tartani és maximális színvonalon ki kell szolgálni ahhoz, hogy – a taxispiac komolyan vehető szereplőjeként – meg lehessen őrizni a szórakozóhelyekkel kötött kizárólagos szerződéseket, illetve újabbakat lehessen szerezni. De. Én velük, mint fuvarközvetítővel arra szerződtem (?) arra, hogy (nem kevés) tagdíj fejében (plusz kaució és egyéb, rendszeres fizetési kötelezettségek) munkát közvetítenek nekem, ennek fejében korlátozottan beleszólhatnak abba is, hogy mit tegyek munkaidőmben. Ugyanakkor semmi jogot nem formálhatnak rá, hogy a szabadidőmet beosszák. Nincs tehát olyan, hogy először két nappal előtte, majd második nekifutásra előtte lévő kedden bejelentik, hogy én vasárnap helyismereti oktatáson veszek részt. (Amiért persze megint fizetni kell, de ez a legkevesebb.)
A naprakész helyismeretemben tényleg vannak lyukak, például a múlt héten megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Gorkij fasor immár a Városligeti előnevet viseli, ez valahogy elkerülte a figyelmem az elmúlt húsz esztendőben. Az is tény, hogy a 12. kerületben, a Hegyvidéken, különösen a Fodor meg a Thomán István utca környékén megkavarodom, és a pesthidegkúti, a máriaremetei vagy a cinkotai térkép is kikopott már a fejemből, nem lévén rá szükségem évtizedekig. De ez az egyalkalmas tanfolyam nem arról szól majd, hogy írd le a legrövidebb és/vagy a leggyorsabb útvonalat a pestlőrinci Gloriett lakótelepről a káposztásmegyeri Bőröndös utcába, hanem vetítéssel egybekötött Budapest-történeti előadásra kell számítani. Ami nagyon jó, tökéletesen egybevág az érdeklődési körömmel, gyerekkorom óta bújom a várostörténeti könyveket, amióta létezik internet, töltögetem le az archív épület- és köztéri fotókat, csak a válság akadályozott meg abban, hogy főszerkesztője legyek az urbanisztikai társaság szakmagazinjának, de azért számos cikket publikáltam ilyen témában, illetve régebben (előző taxiséletem idején) foglalkoztam kiscsoportos idegenvezetéssel is, bár ezt akkor angolul tettem – úgyhogy nagyon várom, mi újat tud nekem nyújtani majd ez a szakmai összejövetel.
Csak nem vasárnap. A vasárnap az szent. És nem azért, mert a tízparancsolat negyedik pontja is kimondja, durván tapodom azt így is, hiszen pont az Úr napján, hajnalban hajtok a legkeményebben, a szombati mulatozókat szállítgatva csöppet sem szakrális helyekre, és korán reggel, amikor felhangzik a templomba hívó harang, én épp a Tesco önkiszolgáló pénztárával próbálom elhitetni, hogy elmúltam már tizennyolc éves, így jogosult vagyok rá, hogy szolgálatom letételével kifizessem és elvigyem a Royal vodkát is, nem csak a péksüteményt meg a tejet. Hanem mert amióta újra taxizom, az egyetlen stabil pont az időbeosztásomban az, hogy vasárnap szabadnapot tartok. Ideális esetben azért, hogy egy-két órásra csökkentett alvásidő után a családdal legyek, kiránduljunk, szülőkhöz menjünk, kevésbé kedvező körülmények közt azért, hogy a gyerekkel töltsem a délutánt és az estét, míg a feleségem dolgozik (ő nem önvezénylő – egyeztetnie kell a kollégákkal és a főnökével is a beosztását – én viszont igenis, az vagyok); vagy egyszerűen csak azért, hogy végre kialudjam magam.
De ha keddenként lennék offos, akkor a kedd lenne háboríthatatlan, és ha hetente öt napot nem dolgoznék, mert megtehetem, akkor mind az öt nap, mindaddig, míg rendesen fizetem a tagdíjat, a sehol nem papírra vetett szerződésemben semmi olyan kitétel nincs, amely ennek ellentmondana.
Úgyhogy tegnap maradtam tisztelettel: itthon.
És nagyon úgy néz ki, hogy maradok majd még egy napot, mert az egyik diszpécser szerint nem kezeltem helyesen a telefonomra telepített nyomkövetőt, azaz bár már elindultam utassal a drosztról, nem állítottam azonnal foglaltra a programot, és ezért egy nap tiltást kaptam. Amit megválthatnék persze, egy igazán nem megterhelő összeggel, de így elismerném, hogy hibáztam, márpedig erről szó sincs. Ezért fellebbeztem. Ahogy
beül az utas és tisztáztuk az úti célt, jobb kézzel indítom a taxiórát, ballal a telefonon ezt a kurva kémprogramot, most is így tettem. Nem is értem, miért ne cselekedtem volna meg. Hogy a monitoron zölden villogva jelezzem, megint elzavarható vagyok újabb címre, még van két szabad hely a hátsó ülésen? Micsoda marhaság ez? Az androidos program egyáltalán nem megbízható még, bétának is jó szándékkal nevezhető csak (az is rendszeres, hogy a kiküldött címek nem jönnek át). Az első figyelmeztetést is jogtalanul kaptam egy hete: miután állítólag nem látszottam a radaron, az egyik etikás a kezében tartotta a telefonomat, a fülén a sajátja volt, így egyeztette a központtal, hogy bár nálam minden üzemel, a GPS be van kapcsolva, az app is szabad pozícióban, a rendszerellenőrzés nem mutat helyi hibát, bent továbbra sem jelenik meg a kocsimat szimbolizáló zöld paca. (A figyelmeztetésem persze ezek után elfelejtették visszavonni, ezért jött most a következő fokozat, az egynapos tiltás, amely aztán hasonló vélt vagy valós vétség esetén akár egyhetes is lehet.) Meggyőződésem, hogy vagy az alkalmazás bugos még nagyon, vagy a diszpécser nézett el valamit, előfordul a feszített munkája mellett, aznap este sem ez volt az egyetlen ilyen eset. Ez persze érthető. Ahogy az is az lenne, ha egy droid úgy, hogy már órák óta pisilni sem tudott, mellette és mögötte részeg utasok gajdolnak, elfelejt a telefonjával pöcsölni induláskor, mert nincs még meg az a rutin, amely ezt automatizmussá teszi, hiszen évekig póráz nélkül taxizott. Nekem azért könnyebb, mert az újrakezdésem első napjaitól használom ezt az izét.
Mindegy, legfeljebb lesz a héten még egy szabadnapom, úgyis lenne mit intézni, felszaporodtak a csak nappal intézhető hivatali teendők (illetve hónapok óta halogatom őket), a kocsivásárlási projekttel is többet kéne foglalkozni, mert ugye a bérletnek is megvannak a maga előnyei, de egy kocsimosásnak is más a hangulata, ha a sajátot keféljük. A legegyszerűbb lett volna azonnal abbahagyni a munkát, vasárnap hajnal volt már, úgyis kihagytam a következő napot, így semmit nem vesztettem volna a szankcióval, de ugye az elvek, meg az igazságérzet.
Bár ezek az erények köztudottan rosszabbul fizetnek, mint a törzskártyás utas.
*A cím egyben egy Claude Lelouch-filmé is, az egyik kedvencem – a rendező is, a film is, a benne szereplők szintén, például a tavaly elhunyt Annie Girardot. Egyszer véletlenül láttam ezt a mozit valami lehetetlen időpontban, kb. húsz éve, az akkori M2-n, felvenni már nem volt módom, hosszas utánajárással aztán egy kedves barátnőm, aki akkor a Filmintézetben dolgozott, szerezte meg nekem VHS-en. Azóta sem találkoztam sehol a Vannak napok...-kal, a Google-ön rákeresve is csak a rendezőről szóló szócikket találtam, amelyben megemlítik. Meg még ezt a videót leltem, az eredeti, francia címre tallózva (Il y a des jours...), de rákattintani csak annak érdemes, aki ért ezen a nyelven. Pedig elképesztően jó zenéje van a filmnek, bár évek óta nem láttam, ma is a fülemben dübörög Phillipe Léotard rekedtes hangja, vagy visszhangzik bennem a filmével azonos című dal, amellyel, illetve egy remekbe szabott esküvői jelenettel kezdődik a sokszálú, az idősíkokat gyakran, de nem zavaróan váltogató történet, és amelyet a lenti videóban a zongorista ad elő – az üvegasztalon (na ez a motívum egy funkciótlan, öncélú baromság, de talán az egyetlen).
Utascsevej