Vannak napok, amikor az embernek olyan erős alhasi telítettségérzete támad, hogy feszülni kezd rajta a gatya golyótájon. Ilyenkor azonnal haza kell menni, levenni a nadrágot, tölteni egy fél liter paradicsomlevet, mellé egy kis pohár vodkát (az se baj, ha nem kicsi), leülni a monitor elé, és gépbe verni az indulatokat. Különösen, ha az ilyen napok már elkezdtek egymásba érni, és akkor is, ha másnap, újraolvasva az egészet, megbánjuk, amit írtunk. De visszavonni már nem ér.

Felütésként eldúdolom Edith Piaffal (akihez annyi közöm van, hogy a róla elnevezett kocsmából gyakorta szállítok fél- és egészen részeg vendégeket, és ahol a nyitáskor, huszonegy éve én szereltem a falra a tükröket, illetve ahová kulcsom volt, mert barátnőm volt a tulajdonosnő akkor), hogy zsö nö gregorián.

    Nem bántam meg, hogy belső emigrációba vonultam, lecserélve a kormány szolgálatát egy másik, saját kormányra, amelyet én tekergetek szabadon, még ha többnyire megmondják is, merre a merre. Azt sem tartom hibának, sőt, szerencsés és adott körülmények közt a legjobb döntésnek, hogy éppen ahhoz a taxistársasághoz csapódtam, amelyikhez – az előnyöket már korábbi posztokban elemeztem. Most viszont nem fogom vissza magam, és azt sem bánva, hogy beazonosíthatóvá válok, ahogy a cég is, legalábbis taxis, főleg saját brancsbeli körökben (tudom, hogy már korábban lebuktam, azt is, hogy olvasnak az enyéim is, már amikor írok, mert mostanában igen ritkán teszem), kinyitom a számat, mert inkorrektséggel, megbízhatatlansággal és szarrágással találkoztam, ami dühít, és egészségtelen, ha bennem marad a méreganyag, hadd adom hát ki.

    A taxiscég, amelynek dolgozom, és amely a tagdíjamért munkalehetőséget szállít nekem, egyértelműen a lehető legjobbat hozza ki abból a hullámzó, de zavaros fostengerből, amelyben ugyan vannak apályok-dagályok, néha áramlatok és örvények is, de több mint tíz éve gyakorlatilag állóvíz, és amelyet egyre kisebb elszánással akar már gátak és más parti védművek közé szorítani Tarlós István is. A társaság kifelé ad a látszatra (talán a logó és egyéb dizájnelemek rendkívüli silányságát és színvonaltalanságát leszámítva). De én, az egyszerű taxis, aki fizetem a nem kis összegű tagdíjat, valahogy nem érzem azt a törődést, amely szólamokban egyébként megvan.

    Például. Elkezdtek kiépíteni egy androidos rendszert (ráérezve a korszellemre, amely egyébként meggyőződésem szerint az összes fuvarközvetítő telefonszám-tulajdonos céget el fogja hamarost sodorni maradéktalanul, ha egy Mytaxi-szerű szisztéma itthon is megjelenik – persze ehhez kell a fix tarifa –, az utas az okostelefonjáról hívás nélkül rendel majd taxit, a hozzá legközelebb lévő autó fogja felvenni a címet, önkéntes alapon persze, és ha holtverseny van, random dől el, ki viheti a kedvest, nem többször újrázott őrült nyomkodás, amelyben az győz, akinek jobbak a reflexei, tisztátalanabb esetben az, akinek erősebb a batyuja).

    A nálunk most bevezetett alkalmazás valójában egy olyan app, amellyel a diszpécser a fuvart elnyerő drájvernek kiközvetíti a pontos címet, a rendelés és a vállalt teljesítés pontos időpontjával, és amely igény esetén – az erre csak korlátozottan alkalmas – Google Maps segítségével a bizonytalan helyismeretű kollégát – jó esetben – a helyszínre navigálja. Illetve visszafelé is informál, láthatóvá teszi minden autó pillanatnyi tartózkodási helyét a központban, ahogy állapotát is (szabad, foglalt, címre tart).

    Az ötlet jó, hasznos is, bár nem itt és nem most találták fel. De. Fogalmam sincs, hogy ha egyszer kötelező, miért kell érte külön fizetni, miért nem csapják hozzá a tagdíjhoz az árát, illetve ha már kell, miért ennek bevezetésével indokolják a soros tagdíjemelést is. De még ezen sem bosszantanám fel magam, nagyobb hülyeségeket is benyeltünk már Mohácsnál. Viszont. A kötelezően megvásárolandó havi előfizetés tartalmaz egy telefonkártyát, amellyel sem hívást kezdeményezni nem lehet, sem sms-t küldeni (illetve előbbit flottán belül igen, de mit beszélgessek én kollégákkal telefonon, majd írok nekik képeslapot, ha hiányoznak), ezen felül 100 megabájtnyi internetet havonta, ami szűkösen arra elég, hogy maga az Android elműködgessen, és átjöjjenek a címek, de ha már sokat használom a navigációt, esetleg ráguglizok egy-két hostelre, szállodára, étteremre, idő előtt el is értem a korlátot. Ami után használhatatlanná lassul az egész szar.

   Láttam én ezt előre, ezért – miután értetlenül tudomásul vettem, hogy saját, általam vásárolt, igényeimnek megfelelő előfizetéssel nem párosítható a program (nem a fenét, kiválóan működne másik kártyával is), így megkértem a projekttel foglalkozó munkatársat (vezetőségi tagot?), hogy ha mód van rá, szíveskedjen nekem egy legalább havi háromgigás internet-hozzáférést lehetővé tevő előfizetést intézni, persze többet fizetek érte, amit ő (július utolsó napjaiban) egy-két napos határidővel meg is ígért nekem. Aztán utána két-három naponta újra és újra, egészen addig, míg már fel sem veszi a telefont, ha látja, hogy én keresem. Egyik számomról hívva sem, mert ugye kettő van: a flottás, meg egy saját butatelefon, amelyről (egy barátom jóvoltából) korlátlanul és ingyen tudok telefonálni, de – érthető okokból – internetet kérni mellé már nincs pofám. Úgyhogy pár napja felhívtam a feleségeméről a projektgazdát (felkészül a vezetékes, a lányomé, szomszédé stb.), abba a hívásba gyanútlanul belenyúlt, megint megígérte, hogy intézkedik, ismét a T-com (T-mobile) tehetetlen ügyfélmenedzserének töketlenségére hivatkozott, újfent visszahívást ígérve (persze nem lett belőle semmi). És megint ott állok, hogy az adatforgalom-mérőm szerint bármelyik pillanatban leketyeghetnek a megabájtjaim, és onnantól kezdve ismét egy teljesen használhatatlan, hetvenezerért vett smartphone-t hurcolok majd magammal, és csak olyan helyeken állok majd meg drosztolni, ahol van szabad wifi.

    Nem titkolom, internetfüggő vagyok. Eddig minden munkahelyemen korlátlan netem volt, itthon is sokat ültem a gép előtt, gyakorlatilag csak addig voltam elvágva az információtól, amíg útközben voltam. Direkt nem vettem mind ez idáig okostelefont, hogy legalább a vécén, evés közben, az ágyban, családi élet és olvasás helyett stb. ne kockuljak. De most tizenkét órákat töltök autóban, és olvasni nem tudok, hiába van velem a Kindle-ömön több mint háromezer e-book: figyelni kell a rádiót, meg aztán egyelőre bennem van a drukk, hogy vajon mond-e majd valamit nekem a következő cím, vagy megint égetnem kell magam a GPS-szel, melegem van, álmos vagyok stb. De az e-mailjeimet megnézni, facebookozni, Google Plus-ozni, híreket, blogokat olvasni tudnék.

    Kurvára nem értem, miért nem lehet hat hét alatt aktiváltatni egy kibaszott előfizetést, ráadásul úgy, hogy többet fizetnék érte, mint amennyiért bármelyik szolgáltatónál meg tudnám venni a háromgigás hálóhasználatot. De ma felhívom a T-com ügyfélszolgálatát, és megkérdem őket, ugyan miért bojkottálják egy kiemelt, nagy flottát tartó partnerüket; ám nagyon félek tőle, hogy tőlem hallanak majd először arról, hogy van náluk ilyen jellegű aktív rendelés.

    A másik. Korábban már írtam, hogy ezentúl egyben fizetem be a tagsági díjat, így csak havonta egyszer kell majd bemennem a központba. Az ok nemcsak az, hogy e módszert követve kevesebbet kell találkoznom a kollégákkal, hanem – és elsősorban – az is, hogy ha én pénztári időben (azt hiszem 10–16) átfuvarozom magam az egyik külvárosból, ahol lakom, a másikba, ahol a központ van, ahhoz vagy előtte való napon vagy az aktuálison szabadnapot kell tartanom, hogy legyen valami alvás is, de így is jól összezavarom – még igazán ki sem alakult – éjszakás életritmusomat. Nos, így is tettem, már 29-én ott tolongtam tök egyedül a pénztárban, szinte erőszakkal a cégre tukmálva a 60k-t plusz az napig bezáróan a pacsipénzt, a belassított internetemért és a csak nehezéknek jó telefonomért a telefonszámlát. Erre harmincadikán megemelték a tagdíjat, 29-én pedig még felvettem egy olyan reptéri fuvart hajnalban, amelyért anyagilag hálálkodni kell a szálláshelynek. És nem, az emelés összege nem ér rá következő hónapig, amikor megint én leszek az első, hogy otthagyjam a havi bevételem dézsmáját (egyébként tényleg kb. egytizednyi a tagdíj), az a tetves pár száz forintnyi jutalék sem, nem, a kétezer forintnyi növekményt be kell vinni soron kívül, a szálloda jussával együtt. Ez olyan mérvű éhességre vall, hogy nem csodálkoznék, ha Fekete-Afrikából ideiglenesen átirányítanák az élelmiszer-adományokat a telephelyünkre.

    Van persze más baj is. Tegnapelőtt hajnalban, egy lámpánál állva, már épp indulva, belém jött hátulról egy Berlingo, úgy ötvennel. Szerencsére láttam a tükörből, így az utolsó pillanatban leléptem a fékről és rá a kuplungra, aminek következtében épp csak annyira sérült meg hátul az autó, hogy egy éles szemű etikás is legfeljebb átminősítene A-ból a B kategóriába, de a bamba arccal faromba találó hülyegyerek kocsiját úgy kellett leakasztani a vonóhorgomról (ahová utána legszívesebben a sofőrt kötöttem volna vissza), folyt taknya-nyála-hűtővize, kizártnak tartom, hogy saját lábon hazaért később. Nekem viszont még mindig fáj a nyakam. Az ürge egy fiatal, kopasz gyerek (nem tudom, nekem még mindig fura, hogy olyan sok a tar fej mostanában, mintha az ország férfi lakosságának fele most esett volna át a kemoterápián, ennek csak az mond ellent, hogy gyakran sportos vagy annak gondolt testalkattal és testtömeggel párosul a hajatlanság) egész egyszerűen nem volt magánál, hablatyolt hülyeségeket, olyan tág volt a pupillája, mint a kunyeráló Csizmás Kandúrnak a Shrekben, szerintem biztos, hogy be volt lőve, ráadásul a kocsija tele volt Rivotrillal, úgyhogy úgy láttam jónak, ha kihívom a rendőröket, mert az ellenfél egyértelműen nem volt vezetésre alkalmas állapotban. De a szervek még csak meg sem szondáztatták, ám ha már ott voltak, megbüntették tizenötezerre követési távolság be nem tartásáért, hadd legyen meg a napi penzum – szerencsére az elsősegélydobozom szavatosságát nem ellenőrizték.

    És bár a kocsival lehet közlekedni, taxizásra is tökéletesen alkalmas, azért el kell vinni kárfelvételre (igen, ez a tulaj dolga, de nekem jobb, ha vele tartok, mint ha odaadnám neki a slusszkulcsot, aztán jönnék haza buszokkal vagy taxival, majd másnap ugyanúgy vissza), ez ugye csak nappal lehetséges. Előbb-utóbb persze nem árt megcsináltatni a kasztnit, a jobb oldalon, a segglemezen van egy kisebb horpadás, a lökhárító is beljebb nyomódott (ez igazán csak alánézve látható), akkor pedig minimum három napig nem tudok dolgozni majd.

    Közben külföldi utasok szidják nekem a magyar miniszterelnököt, a kormányt és a külpolitikát: pár napon belül kétszer is előfordult. Szokásomtól eltérően nem mentem bele különösebb beszélgetésbe: meggyőződéssel megvédeni nem tudtam volna az országot, illetve egyre inkább leplezetlenül autoriter, és már a látszatra is csak ímmel-ámmal figyelő, összefüggéstelenül és logikátlanul hazudozó vezérét. Természetesen az örmény ügyről volt szó. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan politikai fiaskó volt az életemben, de legalábbis az elmúlt huszon-egynéhány évben, amelyet ennyire a szívemre vettem volna én is. Külpolitikai szarvashibát pedig csak talán az Antall-kormány követett el ekkorát utoljára a Horvátországnak szállított kalasnyikovok leszállításával, majd az egész biznisz letagadásával. A kezdeti hallgatás, az ezt követő erőtlen, a szokásos tempótól merőben eltérő, szánalmas, egyáltalán nem magabiztos rizsázás is az akkori beégésre emlékeztet. Az ország élén keményen álló kétharmados cövek továbbra is lángoszlopnak képzeli magát, de ez csak annyiban igaz, hogy ég megint, mint a zsanai gázkitörés.

    Egyszerűen nem értem, miért kellett hagyni, hogy így legyen. Tényleg nincs El Jefe környezetében olyan bizalmas, aki figyelmeztette volna, ha már nem olvasta az Egri csillagokat, amelyből tudhatná, hogy az elvakult igazhitűek hitetleneknek tett ígérete (már ha volt ilyen egyáltalán, az írásos anyag nem tartalmaz kötelezettségvállalást arra, hogy a baltás barom rács mögött marad) nem köti Allah gyermekét, sőt, pajkos hadicselnek számít, ha átvágják a keresztény kutyákat, mint féceszt a sövényen, s a Musza Dagh negyven napja is hiányzott a felcsúti könyvtárból, amely regényből azért elég világosan lejön, hogy a gyaurgyilkosság arrafelé bocsánatos bűn, sőt, már maga a szó is paradoxon.

    A tegnapi füllentéscunamit az IMF-feltételekről egész jól viseltem.

    De egyre világosabb számomra, hogy a mostani kocsi, bár a még mindig prenatális állapotban lévő szabályozás méretbeli előírásainak is megfelel, kicsi lesz nekem. Az ország már most is az. Sorban le kell tenni a C, D, E, F kategóriájú jogosítványokat is, aztán felpakolni a szép emlékeket egy pótkocsis teherre, és elbútorozni innen Kanadába vagy Új-Zélandra kamionsofőrnek, nem hagyni, hogy a kislányom itt nőjön fel.

    De egyszerre egy problémával foglalkozzunk: kiégett a bal első helyzetjelző izzója. Cserélni kell. Azt is.

Update: Ahogy várható volt, a mai második cím felvételét követően elfogyott a száz megabájt. (Az adatforgalom-mérőm szerint ez nem igaz, még lenne húsz, de nincs jelentősége.) A második képen kitűnik, hogy csak maga az Android elviszi az ilyen kis adatforgalmi küszöb húsz százalékát hét nap alatt, egy hónap után még sokkal durvább lenne az arány. Az is látható, hogy mely alkalmazások haraptak nagyot a rendelkezésre álló keretből (a cég saját appját levágtam a képernyőfotóról, de 3,2 megát evett nyolc nap alatt).