Az első születésnapom a világrajövetelem hagyományos évfordulója: a hatvanas évek második felében, egy vasárnap este cuppantam e szürke sártekére. Mint a családi legendárium megőrizte, épp fontos futballmérkőzés volt, talán brazil–magyar, ezért a szülészorvos nem nagyon ért rá anyámmal foglalkozni, aki egyébként kollégája volt (szintén a Szabolcs utcai kórházban dolgozott, amelyet öt éve bezártak, azóta biztonsági őrök lakják, társbérletben az enyészettel).

  A harmadik születésnapomat február 7-én ünneplem: 2011-ben e napon vettek le a lélegeztetőgépről két hét mesterséges kóma után, miután sikerült valahogy mellre szívnom egy H1N1-vírustenyészetet, aztán egy kitartó, kétoldali, atípusos tüdőgyulladás is szövődött az influenza mellé, kísérőnek.

  Itt most a második születésnapom dokumentálom, miután váratlanul megtaláltam a mellékelt feljelentésemet. Sajnos alig olvasható már, a jegyzőkönyv nyelvezete pedig olyan, amilyen egy angyalföldi ügyeletes tiszttől elvárható egy kora tavaszi hajnalon, ezért inkább felidézem saját kútfőből az emlékeket, magamnak is.

  1991. március 7. Akkoriban éjszaka dolgoztam, este tíztől egy híres-hírhedt szórakozóhelyről szállítottam a vendégeket a szállodájukba, illetve jobb esetben rá tudtam őket beszélni másik, hasonló bűnbarlangra (ez azért volt jobb, mert ilyen esetekben megkaptam a fejenként 1500-2000 forintos belépőt per kopf, illetve, ha a kedves vendég igénybe vette a hely sokrétű szolgáltatásait, abból is kaptam szép százalékokat – erről az időszakról később, külön posztban, ha egyáltalán), de nyitás előtt azért folytattam egy kis kiegészítő tevékenységet is: este hat-hét óra tájt odaálltam az akkor még kívülről borzalmasan lepusztultan kinéző, teljes homlokzatán felállványozott New York kávéház elé. A Dohány utcába vezető kanyarodósávban parkoltam le, félig a járdán, nem kicsit akadályozva a forgalmat. A szabadjelzőm nem égett, a pincérek kísértek ki nekem utasokat, olyanokat, akik bent jó vendégeknek bizonyultak; én ezt a kooperációt alkalmanként 50-100 forinttal köszöntem meg nekik. Ezen az estén nem volt nagy forgalom, már készültem odébb gurulni a "főállásom" portája elé, amikor a személyzet egyik tagja két jól öltözött fiatalembernek nyitotta ki a kocsiajtót.Egyikük a hátsó ülésre ült, jobb oldalra, a másik mellém, a jobb egyre. Angolul köszöntek, de egymás közt oroszul beszéltek. Úti célként a Gulliver hotelt jelölték meg: ez a szálló Angyalföldön, a Béke úton volt.

  Én még tizenkét évig tanultam az oroszt, sosem volt négyesnél rosszabb jegyem belőle, de – generációmból sokan vagyunk így – nemigen tudnék elbeszélgetni senkivel Puskin nyelvén, egy pohár vizet (sztákán vadü) tán tudnék kérni, de inkább az rögzült belém, hogy Lényin rógyilszjá tüszicsávócemszótvalahány gádü. Életem valószínűleg legnagyobb pofonját azért kaptam, mert egy fekete, cirill rendszámos Volgából hozzám tántorgó sofőrnek a tényleg meg nem értett kérdésére azt válaszoltam – állítólag tökéletes kiejtéssel –, hogy K százsálényju já nye gavarjú pá ruszki, és már jött is az ütés a lehúzott ablakon keresztül – a közeli kivonulás kényszere és az elfogyasztott szeszek paranoiásra igazították a veres hadsereg tisztjének lelkivilágát, aki úgy gondolta, megvetésem miatt nem állok vele szlávul szóba. A két utasom beszédét mindenesetre megértettem, lassan és szépen intonáltak, ráadásul keveset. Az egyiknek a neve is elhangzott, amikor a másik egy Hősök tere közeli játékteremre mutatva megszólította (Tám bűli vcserá, Szerjózsa), ebből is gondolom, hogy biztosra mentek, nem szerepelt a terveik között, hogy életben hagynak.

  Mint kiderült, a Gulliver szálló csak viszonyítási pont volt, a Béke útra érve le kellett kanyarodnom jobbra, aztán többször is irányt váltottunk. Akkoriban épült a Tahi útnál a kis lakótelep (vagy talán már akkor is lakóparknak nevezte ezeket a tucatházakat a sznobéria), illetve már kész volt, de még lakatlan, átadás előtt. Nos ennek a közepén kellett megállnom. De már percek óta rossz érzésem volt, a tükörben azt is láttam, hogy a hátul ülő Szerjózsa mögém húzódott. Még gurultunk, de a mögöttem ülő rajtam áthajolva már nyomta is belém a kést, elölről – a pénzem mentette meg az életem. Nem úgy, hogy odaadtam nekik, megváltva ezzel pár további évtizedet, hanem épp ellenkezőleg. Nem volt soha taxispénztárcám, brifkóm, a bankókat a zakó- vagy az ingzsebemben tartottam, a szívem fölött, egy nyakkendőcsipesszel összefogva, a tollam mellett, ezeken csúszott meg a kés, be a hónom alá, ráadásul ekkor már fogtam a gyilkosjelölt kezét, és toltam el magamtól, sikerrel. Ezzel egyidejűleg a mellettem ülő valami éteres vattát nyomkodott az arcomba, a másik kezében pedig egy injekciós tű volt. Nagyon nehéz felidézni ezeket a pillanatokat, nem is tudom teljesen, a küzdelem pár másodperce, azt hiszem, örökre kiesett. Azt tudom, hogy míg küzdöttem, a szemüvegem leesett, az is rémlik, hogy a hátul lévő támadó a belső visszapillantó felett lévő világítást próbálta lerúgni, de csak a tükröt sikerült ... Aztán egyszer csak kiszálltam, hogyan tudtam ezt megtenni, sosem fogom már megtudni. A két rabló hagyott elfutni, gondolom látták, hogy nincs nálam buksza, inkább azt keresték, én pedig szemüveg nélkül, félvakon rohantam a Reitter Ferenc utca felé. A sok üres lakást őrizte egy baseballütős biztonsági őr, aki meghallotta a kiáltozásomat, és előkerült valahonnan, de nem nagyon volt képben, mert először engem kezdett el üldözni. Aztán nagy nehezen megértette, hogy rossz felé indult, megfordult, szaladt a kocsim felé, vissza. Én közben kiértem a főútra, és egy éppen ott leparkoló BMW-hez rohantam. Hihetetlen szerencsém volt, a vezetője rendőrtiszt volt, és azon kevesek közé tartozott, akiknek 1991-ben már volt mobil (akkor még rádió-) telefonja Magyarországon, így azonnal riasztani tudta a kollégáit és – mint később kiderült – a mentőket is. Majd egy taxit is leintettem, a kollégának elmondtam akadozva-lihegve (nem ment könnyen még a beszéd), hogy mi a helyzet, ő nyomott egy hármas bréket, és perceken belül megjelent a környéken Budapest összes taxisa, volt, aki utassal.

  Ahol az eset történt, nagyon közel volt ahhoz a helyhez, ahol egy kerítés és sok vágány választja el egymástól Angyalföldet és Rákospalotát, gondolom, a két orosz a kerítésen átmászva, a síneken átvágva menekült el, a több száz taxis mindenesetre már nem találta meg őket. A rendőrökkel visszatérve a helyszínre a kocsit megtaláltuk, semmit nem vittek el, csak kidobáltak mindent a kesztyűtartóból, a csomagtartóból. Az injekciós tűt, a vattát, meg egy kis üveg étert ott hagyták. Közben megérkezett a mentő is, és bár mondtam nekik, hogy semmi bajom, nem akartak úgy távozni, hogy semmit nem tettek értem: leltek végül a hónom alatt egy kis karcolást, ezért úgy körbetekertek gézzel, hogy meg is kérdeztem, a Szépművészeti Múzeum egyiptomi  osztályára akarnak-e szállítani múmiának, de a választ nem megvárva végre elájultam. Nem tartott sokáig, talán csak két-három másodpercre aléltam el. Be akartak vinni kivizsgálásra, de erről lebeszéltem őket. Az egyik rendőr megtalálta közben a szemüveget, így a homály birodalmából visszatérhettem végre.

  Ez után a Teve utcába mentem a rendőrökkel (akkor még nem volt rendőrpalota, a 13. kerületi őrs kis koszos épületéről van szó), már én vezettem. Ott vették fel az itt látható jegyzőkönyvet, kissé nehezen ment, mert közbejött egy három-négy órás áramszünet, ott ücsörögtem tök sötétben tizen-egynéhány rendőrrel, csak a cigik parazsa világított. A telefonok azért működtek, így esett, hogy jött egy hívás a 15. kerületből, hogy három orosz katona, akikre nagyjából illik a személyleírásom, egy lopott autóval felcsavarodott egy fára, most a szovjet katonai kórházban próbálják őket összerakni, úgyhogy elugrottunk oda addig is, de nem az én támadóim törték össze magukat sajnos..

  Mire visszaértünk, a helyszínelőcsoport levett ujjlenyomatokat a kocsiról, a fecskendőről, villany is volt már, még főztek nekem egy jó kávét ott az őrszobán, aztán elbúcsúztunk. (Legközelebb akkor hallottam róluk, amikor jött három hónap múlva a nyomozást megszüntető határozat.)

    Útban hazafelé azon gondolkoztam (hajnalodott már), hogy ha én aznap este nem ülök vissza a taximba a történtek után, valószínűleg soha többé nem fogok. Ezért aztán csak némi schillingért és az útlevelemért ugrottam fel a lakásba, lezuhanyoztam, tiszta ruhát húztam magamra, és meg sem álltam Bécsig, ahol megvettem a létező legnagyobb, Napoleon típusú gázpisztolyt, a legdurvább ideggázpatronnal, amit csak kapni lehetett, egy a csőbe, tizennégy a tárba, ha jól emlékszem – pont ilyet, mint ezen a képen van. És este hatkor már ott álltam a New York kávéház előtt megint.