Szabad a taxi. Húsz év után újra szabad, miután múlt pénteken sikeresen letettem a taxigépkocsi-vezetői és taxisvállalkozói vizsgákat.
Mindenesetre sokkal szabadabb, mint azok a munkakörök, amelyekben az elmúlt két évtizedben dolgoztam. Újságíró, szerkesztő voltam, kezdetben országos napilapoknál, többnyire mint főmunkatárs, később egy jelentős termelési ágazat szaksajtójának lettem részese szerzőként, felelős és főszerkesztőként, lapigazgatóként, divízióvezetőként. Ez akkor jó iránynak tűnt, de a válság – a pénzügyi szektor után – mindig ezt a gazdasági szegmenst sebzi fekvő betegre elsőként, aztán utolsóként hagyja rogyadozva felállni, és a kiszolgálók is ugyanígy járnak.
Legutóbb egy csúcsminisztériumunkban dolgoztam, majdnem két évig, olyan beosztásban, amelyben napi szinten megélhettem a dilettantizmus, a kapkodás, az üresfejű ötletelés, az ostoba, alap nélküli gőg, a beteges paranoia, a pozícióféltékenység, az irigység és a létbizonytalanság, az ötvenes-hatvanas évek óta változatlan, de inkább fokozódó bürokrácia komótos, ám súlyosan lelkiépség-veszélyes ámokfutását. Ez nem az én világom volt, mennem kellett – így látták ők is, én is.
Lehetnék újra újságíró, de ezt a pályát megalázó negyvenöt évesen újrakezdeni (nem úgy, mint a taxizást). Nem futok neki újból, több okból sem. Egyrészt a presztízse ma már kimutathatatlanabb talán a taxisok megbecsültségénél is, másrészt azoknál a lapoknál vagy portáloknál, amelyek adnának munkát, nem dolgoznék semmi pénzért sem (vö.: Woody Allen viszonya a klubokhoz). A politikától, főleg a most hatalmon lévő "pártszövetségtől" (de alig kevésbé a korábban koksszá kompromittálódott és korrumpálódott mai ellenzéktől) oly hidegrázósan idegenkedem, s oly mélyen megvetem prominenseiket, képviselőiket, de még szimpatizánsaikat is, hogy a holdudvaraikba tartozó médiumokat még tartalomfogyasztóként is kerülöm, ha lehetséges. Írni ezeknek vagy szerkeszteni, akár korrektúrázni, azt hiszem, végképp és talán véglegesen képtelen vagyok – nem szeretnék kétszer, mit kétszer: folyamatosan ugyanabba a copremesisbe lépni. Más meg nincs. Illetve van, de ahol lennék szerző, oda bekerülni nincs erőm. Úgy látom, a hazai írott és online média nívója általában vállalhatatlan, a különféle médiaszakokat és médiaiskolákat végzett újdondászok által összeizzadt irományok nem állnak össze semmiféle sajtóvá. A – legalábbis részben – amatőr blogszféra színvonala helyenként oly megalázóan haladja meg a hivatásos komornyikkrónikák szégyentelen szervilizmusból szőtt színvonaltalanságát, hogy inkább előbbi részévé válnék beugrósként, ha lehet, amikor épp ráérek ilyen hiábavalóságokra, és már nem bírok az íráskényszeremmel.
Mondják, a riportírásban már bizonyítottam. Talán így van, sajnos ez túl rég volt: csak az emlékszik rá, aki velem dolgozott az idő tájt, amikor még életvitelszerűen műveltem, esetleg akinek az a furcsa szokása, hogy a kilencvenes évek napi- és hetilapjait könyvtárban olvasgatja (e periódus sajtótermése szinte egyáltalán nincs digitalizálva, így interneten csak nagyon korlátozottan hozzáférhető, kereső nem nagyon adja ki a cikkeimet). Volt, hogy a szegedi Csillag börtönbe költöztem egy hétre (esténként azért kiengedtek), hogy elmentem hómunkásnak vagy BKV-ellenőrnek, matróznak, aztán riportáltam kolumnákon, folytatásokban akár.
A taxizásról is írtam már, talán 1995-ben. Nem volt nehéz: akkoriban még elevenen éltek bennem az egy-két éve kocsiban töltött mindennapjaim (1988 és 1992 között voltam már "személyszállító kisiparos" – és igen, blokádoltam is, talán lesz róla szó később). De bármennyire friss volt akkor a múlt, nem lehetett annyira plasztikus, mint amennyire élő tapasztalatot jelentenek majd a közeli jővőben megéltek, amelyekről – reményeim szerint – up to date számolok majd be itt. Nem ígérem persze, hogy csak a taxizás lesz a téma, sokkal inkább énblog lesz ez: múlt, jelen, jövő, realitás, tervek és álmok, napi aktualitások, de akár gasztronómia, kultúra is; a taxizás önmagában nem olyan izgalmas, hogy megérne akár havi egy-két frissítést.
Egyelőre csak a vizsgákon vagyok túl, a szakbizonyítvány és a taxisigazolvány jó esetben másfél-két hét után lesz átvehető, az iparengedélyt akkor válthatom majd ki; arról nem is beszélve, hogy fuvarozásra alkalmas autóm sincs még. S ami talán még nagyobb baj, pénzem sincs rá: a minisztériumok (minden híreszteléssel és téves elképzeléssel ellentétben) nem fizetnek olyan jól (ez persze relatív). Részben banki, részben családi-baráti segítséggel gondolom leküzdeni az indulótőke hiányát, de a kocsibérlés gondolata sem idegen tőlem: számításaim szerint alig valamivel járok jobban, ha nem bérleti díjat, hanem törlesztőrészleteket fizetek rendszeresen – de erről majd talán máskor, később.
Most csak beköszönni szerettem volna, és jelenteni, leginkább magamnak: itt az ideje betárazni.
Utascsevej