Heti egy-két posztot terveztem – de az elmúlt három napban magamat is csak napi két-három óra alvásokkal, illetve magas regenerációs értékű, borotválkozós, hajmosós fürdésekkel tudtam frissíteni. A blogot semmivel.
Nem mintha nem lenne írni mit. Szerdán beléptem az egyik taxiscéghez, még ott is részt vettem egy maratoni oktatáson, majd egy házi vizsgán. Még aznap késő este megvolt az első fuvarom (három orosz, fiatal, de nagydarab gyerekek: hazafelé tartottam, és már szinte otthon voltam, amikor leintettek a Bozsik Stadionnál, visszavitették magukat a Váci utcába, éjszakai várost nézni). Csütörtökön hajnalban négykor álltam ki, hogy minden napszakot kipróbáljak, ma hajnalban pedig fél hatkor tettem le az autót.
Semmi sem olyan már, mint régen volt – írhatnám, de nem teszem, mert nem igaz. Bár a város (főleg az éjszakai Budapest), leszámítva egy-két nagyon elszeparált és frekventált területet, semmivel sem szebb és élhetőbb, mint húsz éve volt, az emberek bajszintásnyit 
sem kedvesebbek, üdébbek, fésültebbek, jobban öltözöttek, kellemesebb illatúak, mint "az én időmben" voltak, de én nem sokat változtam. Sokat bénázok még: hiszen amióta "értelmiségi pályára" cseréltem a taxizást, az összes utca és szálloda neve megváltozott, felépült három Duna-híd, megszűntek, tönkre mentek, leégtek, felrobbantak stb. szórakozóhelyek. De még mindig megtalálom a hangot az utasokkal, és ugyanúgy a helyeket is, mint anno. Utóbbit elsősorban a GPS-nek köszönhetem, előbbit annak, hogy az eltelt két évtizedben is emberekkel foglalkoztam. Ráadásul legtöbb esetben nehezen kezelhetőbbekkel, mint mondjuk az a szegény hülye svéd, akinek nyoma veszett aki valamiért úgy döntött tegnap este, hogy egy budapesti étteremben fog osztrigát és mindenféle tengeri halakat enni, ezért ügyeletekre szállítottam meg-megállva (két helyre is, mert az egyik nem volt illetékes). Én tolmácsoltam az orvosnak, mert úgy látszik, minden nyelveket beszélő fehérköpenyes boldogabb helyekre szakadt már, például pont Svédországba, ahol a sokkal tágabbra szabott megélhetési keretek közt az elemi illemszabályokat (napszaknak megfelelő köszönés) és a hippokratészi eskü tartalmát is fel tudja idézni álmából ébresztve – mert tegnap éjjel, kialvatlan, vörös szemekkel és hamisítatlan weltschmerzcel a felelőssége tudatától kissé megnagyobbodott arcán itthon maradott kollégájának sajnos nem sikerült.
Az is világossá lett, hogy bizonyos vendéglátóhelyeken a taxis ma is jattol, hogy ő kapja a fuvart, de ezt bőven ellentételezi, hogy egyes kiemelt mulatókban változatlanul jár a fejpénz, bár inflációarányosan azért változott: pont a tízszerese, mint 1992-ben volt. (Gondoltam is rá, hogy frissen gyomormosott skandináv barátomat rábeszélem valami sokkal kellemesebb utókezelésre is, de rövid mérlegelés után ezt az ötletet aztán elvetettem.)
Sosem értettem, ha valaki városban vagy városközelben lakik, elég egészséges ahhoz, hogy autót tudjon vezetni, van annyira értelmes, hogy felfogjon egy térképet, szorult belé annyi szociális szenzibilitás, hogy kontaktust tudjon teremteni idegenekkel (paralel annyira empatikus, hogy ezt a szükségképp tiszavirág életű kapcsolatot kellő korlátok közt tartsa), rosszra fordult élethelyzetekben – munkahelyvesztésre, anyagi anomáliákra gondolok – miért nem számol, legalább ideiglenesen, a taxizás lehetőségével. A sorkatonaság eltörlése után még tovább mentem: meggyőződésem volt (ma is az), hogy jobban járna a társadalom, ha az egyenruhás töketlenkedés helyett minden taxiköteles korú férfit egy év bérkocsizásra fognának; magának is több hasznot hajtana a bezupált az időkieséssel.
S ha már az időről: igen ritkán adódik meg az életben, hogy pont egy negyedszázad után (amely egyébként nem telt értelmetlenül, nem volt alapjaiban elhibázott: felhalmozott tapasztalatok Fort Knox-i léptékű tárháza, család, gyermekek, barátok) ugyanott kezdje újra valaki, ahol egyszer már nekifutott a felnőtt életének. Amelyet nem újrakezdeni szeretne, csak igénybe venni a második szerva lehetőségét. Túlélni.
Még csak vagy kétszer hallottam, de tegnap gész éjszaka az idei olimpia hivatalos dala (Muse: Survival) volt a belső háttérzeném a kocsiban, miközben testen kívül csak az URH recsegett:
And I’ll light the fuse
And I’ll never lose
And I choose to survive
Whatever it takes
A forte résznél, úgy vettem észre, többször is bepárásodott a szemüvegem, pedig az ablakok nem. Aztán rájöttem, azért van ez, mert a jó zene mindig könnyen okoz nekem katarzist. Más oka nem lehet.
Utascsevej