Kevesen mondhatják el e válságos-vírusos időkben, hogy már látják az alagút végét: én igen. Igaz, hogy az innensőt, a bejáratot, de ez kell nekem. Már legutóbb is írtam: készülök lemerülni a kibekkelés végett, de az a munka, amely egyébként a repülés földi kiszolgálása lett volna, elúszott. Most viszont (hogy rögtön, felütésként halmozzam a képzavarokat) úgy tervezek felemelkedni, hogy alászállok.
Mindezt egy olyan munkahelyen, amelyről sajnos többet nem árulhatok el, nagyon komolyan veszik ott a titoktartást, mint minden állami vagy fővárosi cégnél: nemhogy nem írhatok vagy nyilatkozhatom a munkámról vagy annak ürügyén, de egy, a vállalati ebédlőben lőtt fotót Facebookon megosztani, más által készítettet kommentelni is fegyelmivel, sőt, állásvesztéssel járhat. Ám valamit valamiért: azt, hogy akár a nyugdíjamig (haha) biztos helyem lehet egy olyan cégnél, amely garantáltan működik gazdasági válság, dögvész, polgárháború idején is, illetve bizonyos telephelyei még atomcsapás esetén is esélyt adnak a túlélésre (bár akkor már minek), megér annyi áldozatot, hogy inkább mégsem ütöm össze gyorsan, ha ezt befejeztem, a Nem szabad itt semmi sem című blog első fejezetét.
Nincs reprezentatív forrás, csak a saját tapasztalatom alapján: a hazai taxisok kollektív IQ-ja hozzávetőleg ötven százalékkal csökkenhetett az elmúlt nyolc évben. Úgy, hogy 2012-ben, amikor közéjük degradáltam magam megint, sem volt jellemző e körben a Mensa-tagság. Mégis, mivel akkoriban már az egész ország intelligenciahányadosa hasonló, sőt, jóval meredekebb zuhanórepülésben volt, jó ötletnek tűnt a fuvarosok között alámerülni. Csakhogy a most elért mélységekben már egyre kényelmetlenebb a kibekkelés – szerintem keszonbetegséget kaptam. 
Téma és tehetség híján mostanság gyakorta gyarapítják leütött karaktereiket egy várható taxitarifa-emelés ürügyén azok a mindenhez (sem) értő "újságírók", akik elszaporodása nagyban közrejátszott abban a pillanatig sem megbánt, áldott állapotomban, hogy már nem szívok velük egy levegőt. 
Megszakítjuk adásszünetünket: ötéves a blog. Öt esztendeje menekültem vissza a kormány elől a kormány mögé: a minisztériumból a taxi vezetőülésébe, ahol ültem már, húsz évvel korábban.
A már közel két éve Magyarországon alvó ügynökként jelen lévő, de a magyar cégbíróságot csak múlt pénteken megtaláló Taxify meztelen volt eddig és fegyvertelen, mint az időkapun át érkező Terminátor. Most öltözködik, és a hozzá jelentkező drájvereket is fel akarja ruházni. Pontosabban uniformizálni. Nemcsak azzal, hogy egyenruhába bújtatja őket, de még azt is előírja majd nekik, hogyan kell köszönniük. Közben, bár taxiszolgáltatást fog nyújtani taxikkal,
Az Uber lesöpri az állami kioktatást – 
Utascsevej