Kevesen mondhatják el e válságos-vírusos időkben, hogy már látják az alagút végét: én igen. Igaz, hogy az innensőt, a bejáratot, de ez kell nekem. Már legutóbb is írtam: készülök lemerülni a kibekkelés végett, de az a munka, amely egyébként a repülés földi kiszolgálása lett volna, elúszott. Most viszont (hogy rögtön, felütésként halmozzam a képzavarokat) úgy tervezek felemelkedni, hogy alászállok.
Mindezt egy olyan munkahelyen, amelyről sajnos többet nem árulhatok el. Nagyon komolyan veszik ott a titoktartást, mint minden állami vagy fővárosi vállalatnál. Amiben van valami ráció, de én természetesen nehezen tűröm, hogy egy sajtóosztály csinovnyikjai tegyenek béklyót a kommunikációmra. De valamit valamiért: azt, hogy akár a nyugdíjamig (haha) biztos helyem lehet egy olyan cégnél, amely garantáltan működik gazdasági válság, dögvész, polgárháború idején is, illetve bizonyos telephelyei még atomcsapás esetén is esélyt adnak a túlélésre (bár akkor már minek), megér annyi áldozatot, hogy inkább mégsem ütöm össze gyorsan, ha ezt befejeztem, a Nem szabad itt semmi sem című blog első fejezetét.
Utascsevej