Kevesen mondhatják el e válságos-vírusos időkben, hogy már látják az alagút végét: én igen. Igaz, hogy az innensőt, a bejáratot, de ez kell nekem. Már legutóbb is írtam: készülök lemerülni a kibekkelés végett, de az a munka, amely egyébként a repülés földi kiszolgálása lett volna, elúszott. Most viszont (hogy rögtön, felütésként halmozzam a képzavarokat) úgy tervezek felemelkedni, hogy alászállok.

Mindezt egy olyan munkahelyen, amelyről sajnos többet nem árulhatok el. Nagyon komolyan veszik ott a titoktartást, mint minden állami vagy fővárosi vállalatnál. Amiben van valami ráció, de én természetesen nehezen tűröm, hogy egy sajtóosztály csinovnyikjai tegyenek béklyót a kommunikációmra. De valamit valamiért: azt, hogy akár a nyugdíjamig (haha) biztos helyem lehet egy olyan cégnél, amely garantáltan működik gazdasági válság, dögvész, polgárháború idején is, illetve bizonyos telephelyei még atomcsapás esetén is esélyt adnak a túlélésre (bár akkor már minek), megér annyi áldozatot, hogy inkább mégsem ütöm össze gyorsan, ha ezt befejeztem, a Nem szabad itt semmi sem című blog első fejezetét.

Persze nem is lenne már hova valószínűleg: így is kétesélyes, lesz-e még módom a Blog.hu-n  élesíteni ezt a hattyúposztot. Máshol meg nem akarom: lementettem ugyan az elmúlt nyolc év termését bejegyzésekkel, kommentekkel, mindenestül egy xml fájlba, így bármikor felpakolhatnám saját tárhelyre vagy más, ingyenes szolgáltatóhoz, de nincs hozzá se türelmem, se szakértelmem, se kedvem. Itt indult a Szabad a taxi, az Index szerkesztőségének árnyékában, és, ha nem hangzik nagyképűségnek: szellemiségében. Itt is hagyom abba, velük. Bár tudom, hogy az Indamédia  már régóta nem azonos az Indexszel, így a Blog.hu sem, azért  olvasóim zöme a minden tekintetben vezető hírportál főoldaláról került hozzám (megtisztelően sok posztom került ki korábban a Blogketrecbe, köszönöm). A sajtószabadság 80 huszárának – és persze magamnak – pedig tartozom annyival, hogy nem hurcolkodom sehová, ahol az Eduárd-kultusz az alapvetés; illetve ha megmarad ez a felület, de itt következik be ilyen irányú változás, első egyértelmű jelére nyomok egy delete-et az adminban.

 ÖN DÖNT: ÍR VAGY VEZET? 

    Tulajdonképpen az az állapot is eljött, hogy nincs is kedvem már írni sehova semmit. Pedig kínomban komolyan felmerült bennem az elmúlt fél évben, hogy visszatérek mégis a sajtóba. Jelesül egy olyan médiumhoz, amely ugyan nem kellően kormánykritikus, műfaja miatt sem lehet az, de bizonyos értelemben még hitelesnek számít, teret ad ellenzéki megnyilatkozásoknak is, (állítólag) nincs sorvezető, k-vonal, tollbamondás, legfeljebb még elviselhető mértékű öncenzúra. Hónapokig sanszos volt, hogy megkínálnak egy állással, de először elhúzódó anyagi korlátai voltak a bővítésnek, aztán már éreztem, hogy egyéb fenntartások is előjöttek velem szemben. Egyébként ennél az intézménynél régen, több mint egy évtizede, majdnem dolgoztam már, és meglepő volt megtudni ily hosszú idő múltán, ki fúrta meg akkor, hogy ott szerkesztő lehessek – egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy most is az tett keresztbe, aki akkor, sőt. De e speciálisan öntörvényű lelkülettel megáldott exbarát már nem tud meglepetést okozni. 

     A mostani jóakaróm viszont tudott: ő a magyar hírújságírás egy olyan, sokak szemében (az enyémben is) hiteles egyénisége, hogy személye, úgy gondoltam, biztosítékot jelent, nem lesz propagandakopipészt-csatorna az általa (is) menedzselt hírközlő közeg, dezinformációs ügynökséghez többször nem adja a nevét, miután egyszer már majdnem belehalt abba, hogy a kelleténél tovább maradt a felismerhetetlenségig összeorbánozott állami hazugsággyárnál. Szóval ez a régi barát, aki, azt hittem, ismer engem majdnem harminc éve, és, úgy éreztem, én is őt, végül azt tudta felajánlani, hogy bár náluk, úgy néz ki, egyelőre mégse kellek, nagyon szívesen beprotezsál egy, a barna inget csak egy ideje, és meglehet, ideiglenesen szögre, a gárdistamellény mellé akasztó, néhány éve átnevezett, de ma is vállalhatatlan, retard nácik által írt portálhoz, ahhoz, amelynek mai szerzőgárdája korábban némi, nem is kevés átfedést mutatott a Kurucinfóéval.

    Nem éltem a lehetőséggel. Megköszöntem azért a közvetítést, bár talán nem túl szépen.

    Pedig a patrónus tulajdonképpen így segített a legtöbbet. Mert mi lett volna, ha elkezdhetem mégis a régi új életem (vagy valami ahhoz hasonlót), aztán kettő vagy fél év után az amúgy már most is stoplisgumicsizma-fényesítői tulajdonban álló orgánum hirtelen betagozódik mondjuk a Mediaworksbe, és azon keresztül a KESMA-ba? Vagy megszűnik (bár ez az én szememben gyakorlatilag ugyanaz)? Akkor pont kettő vagy fél évvel leszek idősebb, mint ma vagyok, pedig már most is olyan korba értem, amikor az új munkaköröm korábbi művelői a munkaalapú megszorítások előtt korkedvezményes nyugdíjba készültek; nem úgy, mint én, aki ezüstös fejjel kezdem elsajátítani az új szakma alapjait. (A nyugdíjkorkedvezmény megszüntetése talán az egyetlen olyan intézkedése volt az unortodoxiának, amellyel jót tett velem: így, ha nagyon vigyázok az egészségemre, akár még több mint egy évtizedig olyan munkát végezhetek, amelynek várhatóan ha nem is minden, de legtöbb percét élvezni fogom.)

SZEMET SZÚRT A CSEND 

    Idén lesz tízéves az autóm, pár hét múlva végleg le kellett volna szerszámozni. Újat betaxizni akkor se lenne értelme, ha lenne rá pénzem; de annál, hogy hitelből sárgítsak most be egy kölcsönből vett kocsit, csak az lenne nagyobb baromság, ha “bérelnék” egyet (az idézőjelet most nem magyarázom meg). Ez már akkor világossá vált előttem, amikor, még januárban, éjszaka, a kedvenc belvárosi műemlék középületem tövében kialakított bázishelyemen nézegettem a koronavírus-térképen, hogy Kínában már elérte a fertőzöttek száma az ötezret, amikor a WHO elnöke még azt nyilatkozta, hogy lokális, múló probléma marad a ragály, amely a világ többi részét nem érinti, Európát még annyira sem. Azt, hogy a turizmusnak kampó, már akkor tisztán láttam, amikor az utolsó reptéri fuvarom keretében, március elején, egy Milánóból hosszú hétvégi romkocsmázásra hazánkba érkező, majd a törölt Wizzair-járata helyett a Lufthansára sebtében átbookolt olasszal vágtattam ki a betonra, hogy elérje a menekülőgépét, amely frankfurti átszállással, jó nagy kerülővel, kb. kétszer annyi euróért, mint amennyit szerencsétlen talján örömturista a három nap alatt összesen el tudott költeni a bulinegyedben szállásra, alkoholra, gagyi drogra, sztripbárra, kuplerájra és lelkes amatőr hölgyekre, még épp hajlandó volt hazareptetni őt az utolsó utáni pillanatban az észak-olasz karanténba.

    A január-februári hétköznap éjszakákon, de még a kora tavasziakon is, a korábbi években is, legfeljebb a néhány törzsutasommá vált séfet, pincért transzferáltam haza vagy még inni valamit; de egyébként akár bográcsolni is lehetne ilyenkor a Bajcsyn vagy az Andrássyn, békeidőben is. Ez nem baj, bele volt kalkulálva az éves üzleti tervbe a pangás időszaka. De az a csend, ami idén márciusban megülte a várost, nem hasonlított semmi korábbira, már a veszélyhelyzet kihirdetése előtt sem: mintha a félrecsapott, narancssárga ponyva alá az utcai szemetesek tartalmát begyűjtő kisteherautó és a sörösdobozokat zsákszámra laposra taposó hajléktalan is valami rosszul sikerült amatőrfilmen lett volna elém vetítve, amelynek halványak a színei, és amelyről levették a hangot. Szürreális volt minden éjszakám: nemcsak a bevétel hiánya nyomasztott, de az a fíling, amelyért korábban kijártam az éjszakába, visszájára, menekülési vágyba fordult. Már csak azért jöttem el otthonról késő este, hogy ne foglalják el a helyemet, és hogy az állandó fuvarjaimat teljesíteni tudjam. Aztán amikor a reptéren már ki volt tűzve a szerződéskötés időpontja, a legkedvesebb törzsutasaim nemcsak az utolsó hazaútra voltak vendégeim, de a kedvenc italukra is, amit a kocsiban ihattak meg (csak az tudja, ez milyen értékű gesztus tőlem, akit már tettem ki az első piros lámpánál akár egy szénsavmentes ásványvíz kibontásáért vagy egy sportszelet kicsomagolásáért).

     Írtam már: én hetekkel, ha nem hónapokkal előre láttam, mit fog okozni a vírus. Azt, hogy a taxi és a vendéglátás mellett a légi közlekedés is elsők között fog padlót, szintén tudtam. Csak nem sejtettem:  ezért volt, hogy ilyen kiváló ütemérzékkel próbáltam a nagy részben turizmusra alapozott taxizmusból a szinte teljesen arra bazírozott repülésbe menekülni. Kérdeztem én a HR-es kislányt, amikor már látható volt, hogy leáll a világ, mennyire befolyásolja ez az alkalmazásomat, de ő csak mosolygott nyugtatólag: nem gondolom, hogy egy kis influenzajárvány keresztbe tehet az ő tőkeerős, nemzetközi cégének – lehet, hogy lesz egy pár hetes takonykór némi hisztivel, de addig majd legalább gyakorlom a munkámat, hogy ha majd visszaáll a nagyüzem, annál hatékonyabb lehessek a pörgésben.

     Azért az is valami, hogy legalább nem a szerződéskötés reggelén mondták le a dealt, hanem egy munkanappal előtte, március 13-án, pénteken. Így volt időm bétervet kialakítani. Már majdnem kész is van, pedig még csak most lett augusztus...

ÁTRAJZOLT ÖNÉLETEK

    Két dologhoz értek: tudok valamelyest írni, szerkeszteni, újságot csinálni, illetve képes vagyok mindenféle járműveket vezetni. Amikor jelentkeztem a reptéri ground handlinghez (az lett volna a feladatom, hogy vezetem azt a buszt, amely a termináltól a géphez viszi az utasokat, illetve önjáró lépcsőt, targoncát, meg már nem is emlékszem pontosan, milyen érdekes járgányokat még, amit épp kell), nagy tanulság volt, hogy bár nagyon kellett nekik az ember, amikor őszinte önéletrajzot küldtem nekik, benne a húszéves sajtómúlttal (főmunkatársi, főszerkesztői, divízióvezetői pozíciókkal, minisztériumi sajtóreferenséggel), egy két nyelven (jól) megírt motivációs levéllel kiegészítve, egyáltalán nem is válaszoltak. Bezzeg pár nap múlva, amikor – egy kedves fejvadász ismerős tanácsára – olyan, végletekig lebutított cv-t kaptak, amelyből minden korábbi pozíciómat kihagytam, ami nem arról szólt, hogy sofíroztam valami gumikerekű járgányt (helyesírási hibákat becsempészni azért nem voltam hajlandó), már másnap a HR telefonja ébresztett, hogy mikor tudnék kezdeni. Az a tény, hogy így több mint két évtized kimaradt az előéletemből, amely idő alatt, jó magaviselet mellett, akár egy komplett életfogytiglant is leülhettem volna gyilkosságért, nem érdekelte különösebben a humánerőforrás-felelősöket, bár, tartok tőle, észre sem vették… A papírjaimból sem derült ki a múltam, hiszen az elmúlt nyolc évben egyéni vállalkozó voltam, így rózsaszín esztékákönyvecskét, mill-lapot, mifenét tőlem nem kérnek, munkakönyv, amely felfedné munkavállalói előzményeimet, meg már rég nincs. E tapasztalatomtól indíttatva az összes álláskeresőportálra két profillal regisztráltam: lett egy ilyen kormánykerékközpontú rezümém, amellyel buszos meg futárcégekhez jelentkeztem, és egy olyan, kicsit bővebb, igényesebb, amelyből pont a drájverkedés maradt ki, ez ment a reklámügynökségeknek, könykiadóknak, ide-oda. (Érdekességként: egy olyat is kiadtam a kezemből, konkrétan egy színháznak, amelyben minden benne volt, őszintén. Ők olyan embert kerestek, aki buszt, teher- és személyautót egyaránt tud vezetni, de a díszletezésben, szerelésben, gyakorlatilag a rendezés és a színészkedés kivételével bármiben hajlandó közreműködni, és persze lehetőleg színházrajongó. Ezt a szerepet rám öntötték, nagyon tetszett, én is nekik, el is nyertem a meghirdetett pozíciót;  de egyrészt nagyon rosszul fizetnének, másrészt ugyan hol lesz itt színház ősszel, miután Lőrinc belepisil a dinnyébe (is) ?)

    Összesen 136 állásra pályáztam eddig. Tizenegy interjún voltam, max. húsz helyről írtak vissza. Az elutasítások nagy részében a "túlképzettség" volt az indoklás – annak ellenére, hogy a többség a csökkentett valóságtartalmú változatot kapta kézhez.

ÉJJEL AZ OMNIBUSZ (TE TEHÉN)

    A médiával kacérkodás mellett azért más korábbi ismeretségeken alapuló próbálkozásaim is voltak. Mint például az egyik BKK-alvállalkozó kék buszos cégnél, ahol már dolgoztam egyszer. Igaz, csak három napot, tavaly februárban, amikor ugyanannyira nem ment a taxi, mint idén, csak még vírus nélkül, és jó ötletnek tűnt, hogy hétfő-keddenként az egyik éjszakai járaton csinálok pár kört. A C és a D kategóriát az Országos Foglalkoztatási Alap legalább duplán túlárazott, de a kedvezményezett pályázóknak ingyenes tanfolyamán szereztem, ám mivel a nyilvánvaló visszaosztásokból az oktatóknak már nem jutott, de ők is akartak korrumpálódni, sokat mondok, ha összesen vezettem húsz órát, rutinnal, forgalommal, vizsgákkal teherautón, buszon együtt. Persze aláírtam legalább kétszer harmincat, vagy amennyit ténylegesen kellett volna gyakorolnom. Ezek után kíváncsi voltam, tudok-e egyáltalán buszt vezetni. Én aztán megnyugtatónak éreztem a tényleges tudásomat, bár volt ott egy oktató, aki szerint túlságosan taxis módon adtam elő magam, de ezen nyilván lehetett volna finomítani idővel. Amúgy sem zavart senkit a jármű adottságaihoz talán tényleg kissé dinamikusnak tűnő gáz- és fékkezelésem, hiszen ez egy olyan vonal volt, amelyen szinte egyáltalán nincsenek utasok, főleg hétfő-kedd éjszaka senki.

    Leszámítva a vonalcicát… Ha valaki nem hallotta volna még a szót, ez a (visszafogottabb) definíciója azoknak a hölgyeknek, akik csillapíthatatlan vonzalommal vannak a buszvezető mint férfitípus iránt. Nos, nekem egy testes szőke jutott, akit úgy ismertem meg, hogy a járaton dolgozó kollégának, aki be volt mellém osztva “módszerátadásra”, hangos puszikkal és két, azonnal fel is ciccentett energiaitallal köszönt a végállomáson, már az első este. Nagyon kevés dolog van, aminek a szagát jobban utálom, mint az energiaitalokét: az a szintetikus, vegyesgyümölcs-ízű műpálinkáéra emlékeztető bűz ki tud kergetni a világból akkor is, ha a szomszéd utcában isszák, hát még, ha mellettem állva böfögik az arcomba (amikor a kolléga a busz végébe vonult telefonálni vagy csak pihenni, a vonalcica maradt mellettem GPS-nek: gyakorlatilag lövésem sem volt az elterelt, de egyébként is megtanulhatatlanul kacskaringós útvonalról). Tűrnöm kellett hát, de mivel úgy volt, hogy a következő héten már egyedül leszek, higgadtságot erőlettem magamra, végtére is három nap nem a világ. Akkor sem, ha az energiaitalnál csak az a leginkább lábszaggal keveredő cipődezodoréra emlékeztető kozmetikum, amit a cica minden végállomáson bőségesen magára fújt, tudott penetránsabb szagélményt produkálni: ott tartottam, hogy legszívesebben kidugtam volna a fejem a februári mínuszokban már amúgy is ütközésig lehúzott vezetőoldali ablakon… Aztán a harmadik napon meghallottam, amikor a viszonylattündér a kolléga fülébe rebegte, akinek nagyon közelgett az utolsó éjszakai siftája,  mert készült átállni nappalosnak, hogy ne féljen, majd az utódnak, azaz nekem is gondomat viseli… Aznap reggel hazamentem, le sem feküdtem, és felhívtam a munkaügyet, hogy élek a próbaidő alatti indoklás nélküli felmondás lehetőségével.

    No, gondoltam, visszakéredzkedek ide, rögtön a reptéri pofára esés után, vagy tán még aznap. Itt először két hét türelmet kértek, aztán még további kéthétnyit, majd, úgy két hónap múltán, már nem áltattak tovább: időközben annyi buszvezető lett munkanélküli, olyanok is, akik tényleg jók, nagy gyakorlattal (nyilván olyanok is, akik szeretik az energiatalt meg a telt idomú, sajátos illatszereket használó hölgyeket), de legfőképp olyanok, akiknek volt segítő ismeretsége a vállalatnál, hogy ezt a vonalat végül elengedtem. 

    És milyen jól tettem. Ha nem így teszek, sose jön szembe az a lehetőség, amelyet most megragadtam, olyannyira, hogy pár napja vadiúj, full bejelentett munkaszerződésem van, olyan környezetben, ahol garantáltan nincsenek vonalcicák. Utasok igen, de tőlem alaposan elszeparálva, és külön személyzet foglalkozik velük: ha részegek, ha koszosak, büdösek, ha társaságra vágynak, ha kötekedni vagy verekedni akarnak, nem az én kompetenciám. Csak egy – egyébként elég kemény, több hónapos – tanfolyamot kell még elvégeznem, aztán, remélem, révbe értem.

     Apropó, rév… Az is érdekes lehet… Nem tudja valaki, hogy hol lehet kompvezetőnek jelentkezni? Mert ha esetleg hirdetnének, az hozzám már nem jut el: pár napja ünnepélyesen lemondtam az összes álláskeresői hírlevelet.