1995-ben a Csillag börtönben jártam, egy hétig ott töltöttem minden napomat. Kifejezetten a "nagyidősöket" kerestem fel (köztük két taxisgyilkost), túlnyomó többségük a halálbüntetés 1990-es eltörlésének köszönhette, hogy még életben volt ottjártamkor. Alábbi írás az Esti Hírlapban megjelent, nyolcrészes riportsorozat felütése volt; azt hiszem, ma sem írnám másképp.
FOGHÚZÁS VAGY GYÖKÉRTÖMÉS?
A halálbüntetést hazánkban 1990. október 31-én az Alkotmánybíróság eltörölte.
A gyilkosságot nem, hiszen már a történelem előtti időkben is ellenkezett az íratlan alaptörvényekkel. Így is maradt azóta – társadalmi formáktól, történelmi periódusoktól, korízléstől, vallástól, aktuális világnézettől függetlenül.
Igaz, olykor, nemes célok érdekében, mint mondjuk egy kis keresztes, harmincéves vagy világháború, az emberélet erőszakos kioltásának tilalma ideiglenesen felfüggesztődött, sőt, érdemes, Istennek tetsző cselekedetté emelkedett. De kivétel erősíti a parancsolatot, mely Mózes könyvében tíz közül a hatodik helyre került – olyan evidenciák után következve, mint a faragott képek használatának teljes korlátozása, vagy hogy "Isten nevét hiába szádra ne vedd", meg hogy a szombat az szent –, megelőzve a fontossági sorrendben mondjuk a hamis tanúzás vagy a házasságtörés szintén elítélendő gyakorlatának nehezményezését.
Ha már a Bibliánál tartunk, megérthetjük, hogy a büntető törvénykönyveknek nem lehet autentikus kiindulópontja ez az alapmű. Nem véletlen talán, hogy a demokratikus bírósági gyakorlat csak arra használja (erre sem mindenhol), hogy az eskütételre kötelezett tanúk fáradt jobb kezüket a ceremónia alatt borítóján nyugtassák.
Mert hogy is van ez? Fogat fogért? Ez logikusan hangzik, igazságosnak tűnik. Ám az ellentábor azt mondja: Kiverte valaki fogát? Csúnya dolog. De azért csak dobjunk neki kenyeret. Hadd egyen, addig sem verekszik. Etetjük egy ideig, lelkére beszélünk, aztán lesz itt pálfordulás, meglátjátok, feleim. Kövezzük ki jószándékkal a damaszkuszi utat is, a pokol felé már bevált ez a burkolat.
A mindenkori törvényalkotók tehát állandó gondban vannak. Foghúzás vagy gyökértömés? A jó fogorvos szerint nincs menthetetlen fog. A jelenlegi európai (s ahhoz igazodva a magyar) törvénykezési gyakorlat az
optimista dentológusok hozzáállását veszi alapul. A száj megemelkedett PH-értékétől szétrohadt zápfognak ugyanúgy joga van a megmaradáshoz, mint a többszörös rablógyilkosnak. Igaz, az idegtől megfosztott, idegen anyagokkal teletömött rágócsontmaradvány már soha nem lesz teljes értékű tagja a szájnak, jó, ha a rendes táplálkozást nem akadályozza, ahogy a középkora derekán sittre vágott rablógyilkos sem lesz képes húszesztendős, jó magaviselettel letöltött szabadságvesztése után a társadalom hasznos elemévé válni, bár az esélye valóban megvan, hogy hetvenévesen és fogatlanul (a börtönfogászok foghúzáspártiak), a hajléktalanszállón, már tartózkodni fog az erőszakos cselekményektől – saját, jól felfogott érdekében is.
De ez már nem a fogorvosok, törvényalkotók, és főleg nem a törvényt végrehajtók hibája.
Ők megtettek mindent.
A nyitóképet az Origóról, Visnovitz Péter cikkéből nyúltam – sajnos kiváló egykori kollégám, Czagány Balázs díjnyertes képei (ő volt velem az egyhetes ott-tartózkodásom alatt ) nem hozzáférhetők.
Utascsevej