Szeretettel köszöntök mindenkit, akit a tőlem kapott, itt látható névjegyem hozott ide. Önök ahhoz a szűk körhöz tartoznak, amelynek válogatott tagjai, vélhetően egy közös utunk során, megkapták a "limited edition" változatot. Több éve már, hogy készíttettem száz ilyet, és még kb. ötven megvan belőle. Ezeken a teljes nevemen és a telefonszámomon kívül (persze az Önök példányán nincsenek kisatírozva ezek az adatok sem) a blogom elérhetősége is szerepel, alighanem ezt pötyögték be a böngésző címsorába. Jól tették.
Annak ellenére jól, hogy ez a blog, szándékom ellenére, nyomasztóan taxis tematikájú lett. S Önöket nyilván nem érdekli egy marginális réteg, egy (kihalófélben lévő) foglalkozás belterjes szenvelgése.
Az eredeti elképzelésem nem is az volt, hogy valami taxis szakmapolitikai szamizdatot hozok létre – ha mégis így sikerült, én sajnálom a legjobban. Inkább azt szerettem volna, hogy a posztok afféle guruló (élet)útinaplóvá álljanak össze. De hiába tekintem magam bizonyos mértékig outsider hobbistának a jelenlegi bőrömben, nem tudtam elkerülni, hogy foglalkozzam azokkal a problémákkal, amelyek e – mind jobban ellehetetlenített, egyre kimutathatatlanabb presztízsű, valószínűleg nem nagy jövőjű – pénzkereseti és életmód képviselőinek mindennapjait meghatározzák.
Nem tekintem a taxis szolgáltatás szerves és feltétlen részének a társalgást, nemigen fordulhat elő, hogy én kezdeményezzek, erőltessek traccspartit. Végképp teljesen biztos, hogy magáról a taxizásról nem csacsogtam Önöknek hosszasan. E témában tán még kevésbé kevésbé vagyok partner munka közben, mint a politizálásban: általában udvariasan, de rövidre fogottan farolok ki belőle. Más a helyzet itt,a blogomon: itt bőbeszédű vagyok, ami nagyon tömény lehet, hamar lelohaszthatja a megtisztelő érdeklődést. Ezért ha veszik a fáradságot, hogy belelapoznak a sűrűjébe, kérem, legalább azt engedjék meg, hogy néhány pontban segítsem a tájékozódásukat.
A bemutatkozás első lépését letudtam azzal, hogy átadtam a névjegyem, ezt egészíteném ki ezzel a (2012-es) poszttal, illetve – ha nem a lebutított mobilbarát nézetet használják – a blogom fejléce alatt, a bal oldalon, legfelül is van egy párszavas rezümé. Személyes vonatkozású még ez az írás is (szerencsére az apropója már majdnem három évtizedes, és azóta sem történt velem hasonló), esetleg ezt is szíves figyelmükbe ajánlom.
Ha kíváncsiak arra – hiszen a jelenség érthetetlen és bosszantó lehet kívülről nézve –, miért lehetetlen Budapesten csúcsidőben taxit hívni, miért járnak és teszik jobban, ha ilyenkor elfelejtik a telefonhívást vagy az applikációt, és inkább próbálnak leinteni vagy találni egy szabad autót (ahogy nagy valószínűséggel rám is leltek), itt fejtettem ki (annyi update kell hozzá, hogy az itt is felemlegetett Uber azóta már nincs jelen Budapesten, de van helyette, csak már a felszín alatt, még több illegális, Viber-és Facebook-csoportokban terjedő kontárkonkurencia);
– és ha már Uber, arról bizony sokat írtam, hisz megkerülhetetlen volt: először itt, aztán például itt is, közte és utána meg sem számoltam, hányszor – de Önök megtehetik, ha rákattintanak a címkefelhőben az Uber hashtagre, vagy itt akár;
– ha Önök sincsenek tisztában azzal, hogy Magyarországon több mint 25 éve nincsenek taxicégek taxiflottával, alkalmazott taxisofőrökkel, csak fuvarkufárok, akik (és amelyek, mert azért nem mindegyik ilyen vérszívó vállalkozás egyszemélyes, sem jogi, sem gyakorlati értelemben, sőt, egy üdítő kivétel van, a City Taxi, amelyet joggal éreznek sajátjuknak egyes taxisok, lévén a saját szövetkezetük, de reklámozni őket sem szeretném, több okból sem), és kicsit is érdekli Önöket a hazai taxispiac leosztása, itt tehetnek szert ez ügyben némi tisztánlátásra;
– és ha szeretnék tudni, nekem mi a véleményem a mostanában (2018 év eleje) a médiában pörgő tarifaemelés-hisztiről, ide kattintva képbe kerülhetnek, itt meg azt tudhatják meg, hogy sikerült ennek kapcsán is bohócot csinálni a taxisoknak magukból és egymásból.
Persze ha van kedvük elmélyedni a hat és fél év alatt született több mint hatvan posztban, örömömre szolgál, csak kötelességemnek éreztem szólni előtte, hogy a bejegyzések nem feltétlenül vágnak egybe az érdeklődési körükkel, sőt, néhol a véleményem enyhén rusztikus tálalása akár megbotránkoztató is lehet.
Egyébként egyre inkább úgy érzem, hogy a saját taximban, hiába fogom én a kormányt, én is ugyanúgy utas vagyok, mint azok, akiket a dolgukra szállítok.
De ez nem baj, mert még mindig élvezem az utat.
Főleg, ha nem hallik a menetzaj, mert elnyomja Tom Waits füstben pácolt, bourbonben érlelt rekedt énekhangja, vagy Stan Getz fátyolosan fecsegő szaxofonjának altja. Minden bizonnyal akkor is egyikük adta az akusztikai hátteret, amikor Önök beszálltak hozzám, s talán pont a hasonló zenei ízlésünk hozott össze minket annyira, hogy most a soraimat olvassák.
Szóval én megértem, ha Önök most itt, ezen a sarkon inkább kiszállnak. De akkor javaslom, hogy az alábbi két ajtó egyikén tegyék, kattintásra nyílnak (remélem, találkozunk még, a számomat tudják, és most már azt is, hol találnak meg).
Utascsevej