Márpedig megszereztem én ezt a fokozatot, már 1987-ben, rőgtön a pávhárom után – ezt én is tudom, a rendőrség is, az illetékes közlekedési hatóság is látja a számítógépes rendszerben. Olyannyira, hogy három éve, amikor a régi, szép, rózsaszín, kétlapos jogosítványomat – amelyen még az érettségitabló-képem szolgált a vizuális azonosításomra – cserélni kellett erre az Európa- (sőt, Amerika-) konform plasztikkártyára – amelyen úgy nézek ki, mint akitől pillanatokkal korábban vették le az ujjlenyomatot, és most rabosítják –, minden további nélkül kaptam is róla egy szép, pecsétes igazolást az önkormányzati ügyintézőtől. (Magától nem adott volna ilyet, de éreztem én már 2009-ben, hogy egyszer még szükség lehet rá.) Merthogy a műanyag lapocskára vésett címek, logók és adatok melletti minimum hatvanszázaléknyi  üres helyre nem fért már rá ez a három betű meg egy szám. Nos, az összes többi szükséges papírral együtt ezt a határozatot vittem volna el a Mozaik utcába, hogy állítsák ki nekem a képmásommal ellátott passzust, de kiderült, hogy az amúgy teljesen hivatalos határozatomat, amely azt tanúsítja, amit a hivatal összes embere is láthat a saját monitorán a jól bejáratott szemgolyóján keresztül, ma már nem fogadja el a Nemzeti Közlekedési Hatóság óbudai székhelyű illetékese. Ezért valami vízjeles vagy fémjeles vagy milyen, hamisításvédett változatot kell vinnem nekik a saját szervezetük Vajdahunyad utcai részlegétől, akik egyébként ugyanabból az adatbázisból dolgoznak, mint ők.

  Ha ezt két éve játsszák el velem, azt hiszem, nagyon ideges lettem volna, de mivel huszonegy hónapot dolgoztam a minisztériumban ezt megelőzőleg, ahol ennél sokkal abszurdabb kafkáskodás folyik teljes munkaidőben hétfőtől a pénteki jeans day két órai befejezéséig, nem rezdült arcizmom sem. Nyaltam okmánybélyeget a kérelemre megadóan, és annyit sikerült elérnem, hogy a kedves hivatalnok, aki szerintem érezte még rajtam a már szerencsére múló bürokratakipárolgást, megígérte a gyorsított ügyintézést, és azt is, hogy nem postázzák, hanem felhív ideje jöttén, hogy személyesen menjek be érte, mert úgy gyorsabb lesz.

  Ez volt már több mint két hete, de se egy megcsörgetés, se egy sms.

  Én már megtanultam fényképes taxisigazolvány nélkül élni (ahogy látom, sok kollégám van így ezzel ilyen-olyan okokból), a kocsi benzinnel vagy dízelolajjal – az enyém gázzal – megy, nem papírral. De mégis rossz érzésem van, mert most, a második taxis korszakomban legalább annyira szerettem volna mindent hivatalosan, rendesen, megkomolyodva csinálni, mint amennyire az első periódusom alatt nem. Meg aztán az is elgondolkodtatott, hogy ugyan ki a bánatos lócsiszár foglalkozna folytatólagosan, hivatásszerűen pávkettőigazolás-hamisítással. De örültem is kicsit, mert ha odaállítok a fémszál nélküli okirattal, esetleg megint gyanúba kerülök. Önhibámon kívül, mint egykor.

  Alábbi, önéletrajzi ihletésű tárca a Kurírban jelent meg, 1996-ban, az A hét bűnügye rovatban. Akkor már négy éve nem taxiztam, autó kellett, ha másra nem tellett, a Honecker-limuzin is megtette.

HAMISGYANÚS

Autózni kell, mégha pillanatnyilag nincs is pénz flancos verdára. Egy salátazöld Wartburg is megteszi – gondolta a gyanúsított. Bár tizenhárom éves a járgány és két ütemben szennyezi a környezetet, de alig kell érte többet fizetni, mint a kerékpárjáért két éve. Alkalmi vétel, ráadásul a barátja árulja, aki autószerelő, és egy házban lakik vele: a harmadikon.

Nem rossz dolog, ha nem kell meszire hajtani a beteg járművet, csak átvinni a slusszkulcsot két ajtóval odébb – főleg így, hogy garanciát is vállal az eladó. A gyanúsított vásárlási szándékát utolsó érvként mégis az szilárdította meg, hogy a múszaki vizsga még másfél évig érvényes. Lett hát adásvételi szerződés, áldomásnak elszívtak másfél doboz cigarettát. Az autókhoz értő szomszéd hosszasan mesélte: a Wartburgnak lelke van, nagyon meg tudja hálálni, ha érzi, szeretik.

A gyanúsított már szerette is. Reggel a Wartburg tényleg érezhetett valamit, mert pöccre indult a szúrós mínuszok dacára. S a gyanúsított első útja a rendőrségre vezetett, átíratni a gépkocsit.

    A gyanúsított sorra kerülvén beadta a papírokat a megfelelő ablakon. A zöld kartonlapocskát a rendőr kisasszony kivette a nejlonborítóból, nézegette lila lámpa alatt, majd fény felé tartotta, megvizsgálta egy rangidős matróna is, aki határozottan akasztotta tekintetét a gyanúsítottéba, és közölte hivatalos hangon: ebben az okmányban hamis a vizsgamatrica. S bevonta a forgalmit, mint Colombus az orrvitorlát.

    Hazafelé a Wartburg nem érezte, hogy szeretik. (Pedig lelke van.) A gyanúsított átment a szomszédhoz, mondta neki, mi történt, de az autószerelő nyugtatólag tette vállára kezét, s mentegetőzött. Ő nem tehet semmiről, már amikor hozzá került a kocsi, benne volt a plecsni a forgalmiban, nem tudta, hogy hamis. De levizsgáztatja grátisz a Wartburgot újra, lesz dokument, jobb, mint a régi. S így történt. Minden rendbe jött, a gyanúsított megint szerette az öreg Wartburgot jó darabig.

    De történt a napokban, hogy a gyanúsított határozott lendülettel kinyitotta a postaládát, s a reklámcédulák közül nyomtatott papír hullott ki belőle, csak úgy csupaszon, boríték nélkül. Rajta állt nagy betűkkel, hogy "idézés", bűncselekmény tárgyában, amelynek elkövetésével őt gyanúsítják, de alaposan. Főhadnagyi szignó alul. Tréfát sejtett a gyanúsított, mert vicces barátai vannak neki, hozzáférnek mindenféle űrlapokhoz, biztos ők szórakoznak megint, mint a múltkor, amikor egész nap itthon szobrozott szabadságon és várta a kéményseprőket, és csak akkor jutott eszébe, hogy nincs is kéménye, amikor röhögve beállított a két tréfamester egy zacskó Negróval és egy butélia büdös pálinkával. De mikor felhívta a hatóságot, kiderült, most nincs humor, csak tények: a gyanúsított jobban teszi, ha pontos lesz, mert az enyhítő körülmény.

    És elment a kihallgatásra, kialvatlan szemekkel, jó korán reggel. Fogadta a főhadnagy, kezet nyújtott neki, elmesélte, hogy a gyanúsítottat okirathamisítással vádolják, de nem kell megijedni. S mutatott a rendőrtiszt egy zsáknyi forgalmi engedélyt hamis műszaki címkével, és UV-lámpa alá tartotta őket, hogy "látja, ezeknek fényben világítani kell, de annyira kamu mind, hogy sötét lesz tőlük a szobában, egész bandák szakosodnak ma cimkegyártásra, még hivatalos márkaszervizekben is bepalizzák a madarakat, de ne féljen, gyorsan kitöltünk egy jegyzőkönyvet, aztán mehet isten hírével, mert én is utálom a papírmunkát".

    A gyanúsított együttműködött a hatósággal, szokása ez neki. Elmondta, mikor született, anyja nevét is megadta, majd apjáét is, mert azt is kérdezték. Iskolai végzettségét is megmondta, meg hogy mennyi a jövedelme és van-e OTP-tartozása. Kérdezték, hát bevallotta: beszél angolul, de németül és oroszul is elgagyog. Beismerte: nincs gyermeke és nőtlen, de egyébként büntetlen előéletű. Katona nem volt. S volt még kérdés négyoldalnyi, bár észrevette a gyanúsított, amikor végül aláírta az összes lapot, olyan pont is volt, amelyet kihagytak. Meg kellett volna válaszolni, mik a jellemző testi hibái, valamint gúny- vagy ragadványnevei. Hogy miért maradtak ki ezek, nem tudni. Pedig, ha ezzel szolgálja a nyomozás érdekét, elmondta volna ő pirulva azt is, hogy gyermekkora óta kisebb az egyik mellbimbója, s barátnői általában Macikámnak szólítják, alkatára és temperamentumára utalva ezzel...

    Aztán sor került a bűncselekményben játszott szerepére is: nem egészen negyed oldalt tett ki leírni, hogy a gyanúsítottnak fogalma sincs, ki vizsgáztatta le az autót utoljára. Illetve le sem kellett írni, volt a számítógépben hasonló vallomás tucatjával, csak a nevet, dátumot, rendszámot kellett behelyettesíteni nyomtatás előtt.

    A főhadnagy búcsúzóul barátságosan a kapuig kísérte a feltételezett elkövetőt, aki a rendőrségről salátazöld kocsiján munkahelyére hajtott. S  miközben majdnem összetörte a Wartburgot egy elnézett jobbkézszabálynál, arra gondolt, megírja vasárnapra: a héten egy bűnügy gyanúsítottja lett.